A 2020-as év során általában hétfőnként jelentkeztünk a dicsőítésvezetésről szóló sorozatunk újabb részeivel. Ezekben igyekeztünk körbejárni, hogy milyen feltételeknek kell megfelelnünk, ha Isten magasztalására vállalkozunk – főként azokban az esetekben, amikor szeretnénk a dicséretbe másokat is belevonni. Közösen jártuk végig a lelki, zenei, valamint hangszerismereti szempontokat, külön figyelmet szentelve a közösség szolgálatába állított vezetői képességeknek. Az alábbi cikkben összefoglaltuk az eddigi témáinkat. Jövőre innen folytatjuk – Isten nagyobb dicsőségére!
Isten dicsőítésének legelőször is akadálymentesnek kell lennie! Ez érvényes a hangszeres tudás és a helyes éneklés területén is. A friss levegőnek szabadon kell áramolnia, hogy tiszta hangot szólaltathassunk meg, és létrejöhessen a teremtmény hálaéneke. Az akadálymentesség lelki szinten az alázat és a lelkiismeretvizsgálat gyümölcse.
Ha azonban azt gondoljuk, hogy állandó „köldöknézés” a feladatunk, akkor tévedünk; nem gyökerezhetünk le csak ennél a nézőpontnál. A Jézus Krisztus felülmúlhatatlan áldozata által elnyert örök életet kell tudnunk ünnepelni.
A dicsőítésvezető feladata, hogy a közösség Istent dicsőíteni vágyó tagjait az élethez vezesse el. A vágyott célt Krisztus keresztje kihagyásával nem fogjuk elérni.
Ez sok esetben megkívánja a dicsőítésvezető részéről, hogy vállalja fel a prófétai küldetést a közösség tagjai előtt. Szükséges elegendő bátorsággal Isten népét a helyes útra visszaterelnie. Ha helyesen látja el a szolgálatát, puszta létével Istenre fogja tudni irányítani a rábízottak figyelmét, és Isten szócsövévé válhat – ami nem minden esetben hálás feladat, és közben a belső lelki attitűdök szüntelenül megvizsgálandóak.
A felkészülés során ezért számtalan szempontot szem előtt kell tartani. Még az időbeosztást is oda kell tudni adni Istennek. A dicsőítő zenész keretek között alkot. Hinnie kell, hogy az ajándékba kapott ihletnél fontosabb Isten időzítése. Ha ő úgy akarja, akkor az alkotásra fenntartott időben pontosan megad mindent ahhoz a műhöz, amellyel őt kívánjuk dicsérni. Mindez hit kérdése.
hirdetésA dicsőítésvezető a belső szoba intimitásából érkezik – teljes lényével szolgálja a közösséget.
Ilyenkor ő maga is dicsőíti Istent, nem csak imitálja azt a többiek komfortérzetének érdekében. A többiek szolgálata azonban gyakorta megkívánja tőle, hogy lemondjon személyes kapcsolatának intim pillanatairól. Emiatt mindig egy lépéssel előrébb kell járnia, és nem egyszer le kell mondania az előre eltervezettről, amelyhez rugalmasságra és mobilitásra van szükség zenei téren is.
Ha mindez a liturgián belül merül fel, akkor a mobilitás már az egyház és a liturgia szolgálatának alárendelten valósulhat csak meg. A mozgástér ez esetben kisebb, az engedelmesség lényegesebb kritérium. Ugyanez a hűség érvényesül egyébként a liturgián kívüli szolgálatok során is, ahol az összes előre megírt, egyéni „liturgiánkat” felülírja Istennek a lélekben hallható iránymutatása. Megállapítottuk, hogy
aki megszólalásait nem képes kombinálni a csenddel, az nem lesz több, mint egy jól vagy kevésbé jól összerakott rádióműsor zenei szerkesztője.
Bizony fennáll a veszélye annak, hogy ilyenkor a figyelmetlen dicsőítésvezető jobban hallgat az egyéni érzelmeire, mint Isten valódi útmutatásaira.
Ne felejtsük el, hogy a dicsőítés során Isten adja a tempót.
Nagy veszélyt jelenthet ugyanakkor, hogy amikor egy dicsőítésvezető változtat, nem amiatt teszi, mert Isten szolgálata ezt kívánja meg tőle, hanem inkább az magamutogatás érdekében. Ez nyilvánvalóan helytelen magatartás, amely gátat szab Isten imádásának. Ugyanilyen gátat jelent, ha valaki nem képes megfelelő színvonalon kezelni a hangszerét, a hangját.
A dicsőítés nem érzelmi és hangulati kérdés. Nem kizárt, hogy megjelenjenek benne az érzelmek, hiszen azok emberségünkhöz tartoznak. De nem tehetjük a mindenható Istent az érzelmeinktől függővé! Nem azért dicsőítjük Istent, hogy ettől jobban érezzük magunkat, hanem Istenért – önmagáért!
Arra a felismerésre jutottunk, hogy a rendelkezésünkre álló bármely eszköz vagy zenei stílus alkalmas arra, hogy azt az egyedül szent szolgálatába állítsuk. Amióta az Isten emberré lett Jézusban, ez lehetségessé vált, hiszen az isteni teljesen átölelte az emberit. A szent frigyre lépett a profánnal, de nem azért, hogy a szentség csorbíthatatlan, abszolút értéke kisebbedjen, hanem azért, hogy a profán is beleolvadjon a szentbe.
Természetesen csak alázatos megközelítéssel leszünk méltók Isten dicséretére. Ha képesek vagyunk beismerni saját gyengeségeiket. Ha bűnbánó szívvel lépünk Isten oltárához, ha semmi nincsen a kezünkben. Nincsenek címeink, nincsenek érdemeink. Isten pedig azt mondja:
így gyertek hozzám, mert én meg tudom tölteni az üres tenyereteket.
Ez az alázat megtanít hinni abban, hogy nem a mi ügyeskedésünk révén fog valaki megnyílni Isten szeretete előtt, hanem Isten szeretete önmagában elég ehhez. A mi dolgunk egyedül az, hogy az Istennel megélt kapcsolatunk látható legyen rajtunk, és annak jó illata legyen a környezetünkben. Ez elég eszköz Isten kezében. Sajnos azonban a mi környezetünkben, Európában „iszonyodva húzódunk el, rettegünk és gyanakszunk mindenre, ami lelkesedésnek látszik” ahogyan James Mallon atya fogalmaz. Pedig
a lelkesedés szintén jelen van a dicsőítésben. Ezzel együtt fontos látni, hogy ne a szabadon táncoló érzelmeink vezessenek.
Fio Mascarenhas indiai származású jezsuita atya útmutatásai alapján megállapítottuk, hogy a dicsőítő imádság alapja a csendes imádás. Dékány Endre tanár úr tanulmányának segítségével pedig azt is láttuk, hogy helytelen, ha a puszta gondolatot nem engedjük be a lelkünkbe, és hidegen, érzelmeink átélése nélkül akarjuk Istent dicsőíteni. Megemlékeztünk arról, hogy XVI. Benedek pápa szerint a rock az „elementáris szenvedélyek kifejezője”, ezért jobb nem élni vele. De azt is felidéztük, hogy Szent II. János Pál pápa a keresztény könnyűzenét „sacro song” névre keresztelte, és maga is kedvelte a gitáros énekeket.
Közösen fedeztük fel, hogy a jól megkomponált dalok szíveket nyernek meg Istennek. Érintőlegesen körbejártuk a szöveg- és a dalszerzés fondorlatait is. Feltettük a kérdést: vajon szabad-e „élvezni” azt, amikor dicsérjük Istent – mondjuk gregorián énekkel?
Egy különleges évben tárgyaltuk ezeket a témákat. A koronavírus-járvány a dicsőítő koncerteket is csaknem ellehetetlenítette. Mégis: éppen ebben a visszafogott periódusban döbbentünk rá, hogy
a dicsőítés igazi közönsége maga Jézus Krisztus.
Emiatt aztán az előadó-művészethez szükséges szellemi oda-vissza labdázás mégis megvalósult.
2020-ban sokunkban tisztultak a dicsőítéssel kapcsolatos elképzelések, még akkor is, ha Isten imádását olykor a saját otthonunkban, a közösség tagjai nélkül valósítottuk is meg. És ha már úgy adódott, hogy több időt töltöttünk odahaza,
főzhettünk egy csalánlevest dicsőítő módra a megadott recept alapján.
Ezzel a finom étellel kívánunk minden dicsőítésvezető olvasónknak Istentől megáldott új esztendőt, bízva benne, hogy a közeljövőben egyre többször nézhetünk majd egymás szemébe az egyes dicsőítő alkalmak során. Úgy legyen!
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
A szív és a tehetség harmóniájából erő születik – a Pengető Minikonferencia kerekasztal-beszélgetése
Kiemelt képünk forrása: Unsplash
