Isten nem csak a csendet szereti

Tudományosan is képesek vagyunk megindokolni, hogy miért kell visszafogottan dicsérnünk Istent. A lelkesedést kizárjuk a hit megélésének mozzanataiból, és maradnak a puszta eszmék, érzelmek nélkül. Az élet más területein nem bizonyulunk ennyire rigorózusnak; a focimeccsen egymást kiabáljuk túl a szurkolás mámorában, de egy mozifilmet is akkor tartunk jónak, ha megmozgatott bennünk valamit. Miből fakad akkor ez a már-már intézményesült prűdség, amellyel sokkal jobban támadják a keresztény könnyűzene érzelemre ható megszólalásait, mint a hagyományos egyházzene emóciómentesre vasalt „örök” darabjait?

James Mallon atya Erdő Péter bíboros ajánlásával bevezetett, „Egyház-felújítás” című könyve részletesen foglalkozik a bevezetőnkben felvetett problémával. „A déli féltekén lakó hittestvéreinkkel összevetve, mondhatni, érzelmi székrekedést kapunk, ha hitünk kifejezésére kerül sor – írja James atya, aki úgy látja, leginkább Európában „iszonyodva húzódunk el, rettegünk és gyanakszunk mindenre, ami lelkesedésnek látszik.”

A könyv lelkesedésről szóló szakasza leszögezi, hogy érzelmesnek lenni emberi mivoltunk normális és egészséges megnyilvánulása. „Mégis lelki életünknek ezt a részét legtöbbször leadjuk a templomkapuban, és hívő-üzemmódba kapcsolunk” – állítja a könyv szerzője;  az érzelmi megnyilvánulásoktól a templomban megijedünk, megzavarodunk, és fenyegetve érezzük magunkat.

Egy-egy nyilvánosan megosztott keresztény könnyűzenei szám alatt – kiváltképp katolikus körökben (nem tudom miért, de mégis ez a tapasztalat) – a hagyományos egyházzene utolsó csepp vérükig elkötelezett fanjainak kommentjei jelennek meg, melyekben köztiszteletben álló gondolkodók keresztény könnyűzenéről alkotott véleményéből csemegéznek. Az általában önkényesen kiragadott érvekkel (például a keresztény könnyűzene „parázna hangzatokból és görcsösen rángó ritmusokból áll” vélekedéssel) megtámogatott, ám az egyház hivatalos tanításával teljes összhangban nem lévő, tipikus konklúziójuk: „Isten a csendet szereti”. Értsd:

hallgasson el minden művész, aki érzelemdús könnyűzenével dicsérné Istent!

Én nem tudom, milyen „hangulatban” lehetett ugyanez az Isten, amikor például Dávid király az Úr ládája előtt hiányos öltözetben, extatikus dicsőítő táncba kezdett, de – hogy a klasszikus zene kedvelőinek is udvaroljunk – J. S. Bach D-moll toccata és fúga műve sem piskóta hangerő, dinamizmus, szenvedély és odaadás tekintetében. Egyikük sem rejtette véka alá Isten iránti, hitből fakadó érzelmeit, amelyek élő kapcsolatot feltételeznek a Teremtővel.

„A lelkesedés (enthuziazmus) szó szerint válasz a Szentlélek jelenlétére, aki a bennünk lakozó Isten. Lelkesnek (enthuziasztikus) lenni ugyanis annyit tesz, mint en Theo (Istenben) lenni. Ha Isten lelke van bennünk, Isten szeretete kiáradt szívünkbe, és a Lélek tesz tanúságot lelkünkben (Róm 8,16), akkor így kiáltunk fel: »Abba, Atya!« (Gal 4,6)” – olvashatjuk az „Egyház-felújítás” című könyvben.

Az egész teremtés várja, hogy az Atyát dicsőítsük!

„Ebben a kiáltásban egész létünkkel annak tudatára ébredünk, hogy Isten bevont minket a Szentháromság titokzatos táncába. Így Isten valóban bennünk van, és mi valóban Istenben vagyunk – összegzi a hitélet érzelmi megnyilvánulásaival kapcsolatos véleményét James Mallon atya, aki úgy látja, hogy

„nemcsak az értelemnek, hanem a szívnek is »meg kell indulnia«.”

Forrás: James Mallon: Egyház-felújítás – A megújulás kézikönyve plébániáknak (Imprimatur Péter Card. Erdő primas, archiepiscopus), Magyar Kurír, Budapest, 2019.

A kiemelt képünk a Sinfonity hivatalos videójának részlete.

További olvasásra ajánlott írásunk:

A dicsőítés egy tucatnyi módja a Bibliában

James Mallon: Csak a dicsőítőénekekkel imádkozunk kétszeresen

A dicsőítő rockzene feléleszti a plébániai közösséget?