A dicsőítő rockzene feléleszti a plébániai közösséget?

Erdő Péter bíboros ajánlásával – az Eucharisztikus Kongresszus készületeként – nagyon sok magyar közösséghez eljutott az Újraépítve című könyv, amely egy amerikai katolikus plébánia belső, pozitív átalakulásának mozzanatait osztja meg az olvasókkal. A Pengető keresztény könnyűzenei rovatban az egyházzenét érintő fejezetet szemléztük. Az ezen a területen vágyott közös gondolkodásban forradalmian irányadóak lehetnek a könyvben megosztott tapasztalatok. És azon sem lepődünk már meg, ha a belső megújuláshoz a minden korosztály számára érthető és elfogadott dicsőítő rockzene vezetett el...

Isten a népének adományozta az ének ajándékát. Ő ott lakozik minden emberben, ahonnan a zene is forrásozik. Isten, az ének adományozója mindig jelen van, valahányszor az ő dicsőségét megénekeljük.

A zene, mint a lényünk mélyéből fakadó kiáltás, eszköz Isten kezében, hogy minket az ő magasabb valóságába vezessen

– idézi az „Újraépítve – Egy katolikus plébánia története” című könyv az Egyesült Államok Katolikus Püspöki Konferenciája Sing to the Lord című nyilatkozatát.

A szerzők, Michael White és Tom Corcoran tapasztalatai a közösség életének szinte minden részletét érintik. A zene sem kivétel ez alól, amelynek a plébánia tagjai korábban inkább csak fogyasztói voltak. Lépésről-lépésre, kudarcról-kudarcra közelítettek a mindenkit Isten jelenlétéhez közelebb emelő egyházi zene irányába.

Kezdetben – hogy minden ember zenei ízlését képesek legyenek kielégíteni – nagyjából öt különböző zenei stílussal jellemezhető szentmisét hirdettek meg. Ám amint azt vették észre, hogy ez nem célravezető, felhagytak vele. Az egyébként lelkes gitáros kórus és a képzett orgonista kántor is sok esetben előadóművészetként értelmezte a zenei szolgálatot. Ilyenfajta önkiteljesedésük azonban nem vezetett eredményre a közösség egésze szempontjából. Ráadásul az igen poros és idejét múlt dalválasztás és a felkészültség is hordozott magában hiányosságokat.

A problémát nem volt képes orvosolni a máshonnan meghívott zenei szaktekintély tevékenysége sem. Sőt, csak elmélyítette a korábbi állapotokat, és továbbra sem énekelt senki a közösségben. A zene tehát nem töltötte be eredeti funkcióját: nem kapcsolta be a közösség tagjait, de még csak nem is gyönyörködtetett.

Rá kellett döbbenniük, hogy nem mindegyik ének alkalmas imára és Isten tiszteletére. Azt is látták, hogy

a legfontosabb teendő: kimozdítani az embereket a fogyasztói szemléletből, és arra segíteni őket, hogy zenében is imádkozó közösséggé válhassanak. 

Az éneklés együtt jár a tanítványisággal – fogalmazzák meg a könyv szerzői, akik szerint „a tanítványok készek az imára és szívesen imádkoznak énekelve, hogy imájuk igazán hatékony legyen.” Ezt a kitűzött célt ők a dicsőítő zene segítségével tudták elérni.

„A dicsőítő zene valójában egyfajta felnőttek számára is emészthető rockzene keresztény szöveggel” – olvasható a könyvben.

Ez a stílus teljesen megfelelőnek bizonyult a közösségük egésze szempontjából, mivel mindenkit képes volt aktívan bekapcsolni a szentmise énekelt részeibe, és szigorúan betartották a liturgiai előírásokat is. A II. Vatikáni Zsinatot idézik a szerzők, amely lehetőséget adott – főként a missziós területeken – a sajátos zenei megszólalások alkalmazására (Sacrosantum Concilium 119). A zsinati atyák talán nem gondolták volna, hogy a korábban virágzó keresztény térségek és országok várnak majd igazi misszióra. Ezért ma már nem áll ellentétben a zsinati dokumentum vonatkozó részével, ha a templomainkban a dicsőítő rockzene csendül fel.

Fotó: Pixabay

Összességében tehát megtalálták azt a zenét, amely a saját közösségük építését segítette elő. Nem azt, amely a papnak vagy a zenei felelősnek tetszik, de még azt sem, amit a padsorokban ülők óhajtanak vagy ami a hívek kulturálisan elfogadott zenéje.

Ez a zene vonzotta a kívülállókat, ugyanakkor elmélyítette a tanítványok imaéletét. Mindenki hajlandó lett bekapcsolódni a közös imádkozásba.

A jól megválasztott zene – összhangban a liturgia menetével – a szertartás során magasabb szférákba emeli a közösség tagjait.

A zene olyan alapvető környezeti tényező, amely meghatározhatja, hogyan érzik magukat az emberek a templomban. Érezhetik tőle magukat úgy, hogy elkényeztetett vagy elégedetlen fogyasztók, ám úgy is, hogy aktív részesei egy folyamatnak, amely a tanítványiság útján segíti őket előbbre. A közös éneklés minősége egyértelműen mutatja, mennyire egészséges egy plébániai közösség – írják az amerikai katolikus egyházközség vezetői, akik azt tapasztalták, hogy amikor énekelve imádkoztak együtt Istenhez, bátran és odaadóan, maguk is átalakultak.

„Meg vagyunk róla győződve, hogy azok a templomok, amelyekben nem énekelnek a hívek, nem fognak tudni kitörni a fogyasztói kultúrából” – írja Michael White és Tom Corcoran.

 

Kiemelt képünk Koch Eszter munkája, az Újraépítve című könyv borítóterve.