Hogyan tudnánk Istent dicsőíteni, ha nem vagyunk élő kapcsolatban vele? Ennek a kérdésnek a megválaszolása annyira fontos, hogy enélkül felesleges is belekezdenünk bármiféle istendicséretbe. Olykor a rutin becsap bennünket, és elhisszük: amit éppen teszünk, az már Isten magasztalása. A hiteltelenség vermébe kerülhetünk, ha nem vagyunk eléggé résen. Ebből a csapdából egyetlen kiút létezik, viszont az bármikor rendelkezésünkre áll: oda kell mennünk Istenhez, hogy ő lehessen az origóban.
Szólhat akármilyen jól az a muzsika és ének, amely Isten magasztalására született, idővel lehull a lepel rólunk, és kiderül: legfeljebb ingatag kapcsolatban állunk Istennel. Ezekben a helyzetekben a képmutató magatartásunk nem engedi, hogy felemeljük a lelkünket, mert elzártuk magunkat attól, aki miatt a szép, amit alkotunk, értelmet nyerhet és célba érhet. „Ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom” – fogalmaz Szent Pál apostol gyönyőrű himnusza (1Kor 13,1).
Istentől leginkább a gőg képes eltávolítani. Ilyenkor úgy gondoljuk, mi magunk képesek vagyunk alakítani az életünket és a körülöttünk lévő világot, és nincsen szükségünk az égi vezetésre. Elveszítjük a realitásérzékünket; nem látjuk többé, hogy Isten miatt van minden mindennel összefüggésben. Az életünk és a világ mozgatórugója csak ő lehet. Ha nem Isten áll az origóban, félrecsúsznak és hamisakká válnak a dolgaink.
Nem leszünk képesek megérteni, hogyan lehet a dicsőítés csúcsa Jézus Krisztus keresztáldozata. Még kevésbé tudjuk majd az ő keresztjét elfogadni, mert az értelmezhetetlenné válik számunkra, ezért legszívesebben elmenekülnénk előle. A küzdelemmel járó feladatainkra azt mondjuk, „ez nem az Úrtól jön”, és csak a számunkra kellemes lehetőségeket akarjuk választani. Pedig Jézus másra adott példát: ő elfogadta a keresztet, mint az Atya akaratát – és nem úgy, mint az emberek gonoszságát. Megmutatta, hogy nincsen feltámadás és örök élet a kereszt nélkül.
hirdetésHa nem állunk kapcsolatban Istennel, lázadni fogunk a szenvedés ellen, mert úgy vélelmezzük, az nem jöhet őtőle. Pedig van olyan nehézség az életünkben, amely nem a saját bűneink következményeként ér el bennünket. Isten azért engedi meg ezt, hogy még közelebb kerüljünk hozzá a kereszt elfogadása által.
Amikor azonban Isten kerül mindennek a középpontjába, akkor elkezdenek világítani a tetteink, átütő erejű lesz a dicsőítésünk is minden szempontból – zeneileg és szellemi szinten. Az igazi dicsőítéshez tehát Istenhez kell tudnunk kapcsolódni; őt kell választanunk, és az ő hívására kell igennel felelnünk. Emiatt szükséges elegendő időt szánnunk a vele való együttlétre, így ő lesz a vonatkoztatási pontunk minden tettünkben. A korábban nélküle végrehajtott tetteink erővel telnek majd meg Isten jelenléte által.
Ha ő lesz a mindenünk, már-már semmivé halványul az életünkben a szentet a profántól elválasztó határvonal.
A választott nép, aztán a középkori ember hite teljesen Isten köré épült. Emiatt az istenkapcsolat miatt még a „legprofánabb” cselekedeteik is a szenttel álltak összefüggésben. Nem volt két életük. A Zsoltárok könyve tökéletesen mutatja ezt. Bizonyos zsoltároknál egy hétköznapi ének dallamára adják meg az adott dicsőítő imádság lüktetését.
Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy
amióta az Isten emberré lett Jézusban, az isteni teljesen átölelte az emberit. A szent frigyre lépett a profánnal, de nem azért, hogy a szentség csorbíthatatlan, abszolút értéke kisebbedjen, hanem azért, hogy a profán is beleolvadjon a szentbe.
A pogány világ a mai napig fenntartja a jogot arra, hogy megkülönböztesse a szentet a profántól. A legkülönbözőbb fórumokon találkozhatunk például azzal a nézettel, hogy a vallásszabadság megtartása érdekében jobb, ha a keresztények nem képviselik – mondjuk a politikában – az evangélium örök értékeit. Pedig minden keresztény feladata az lenne, hogy ne csak a templomok berkein belül vallja meg a hitét, hanem mindenhol tanúságot tegyen a kapcsolatáról Istennel.
Nem mondhatjuk tehát, hogy van az életemnek egy, „csak az Istennek fenntartott” része, és egy másik, ami nem az Istené. Micsoda „félszívűség” lenne ez! Isten világát nem választhatjuk le a miénkről Jézus megtestesülése óta. Ezért nem élhetünk idővákuumban sem: nem létezik olyan, hogy a „magunk ideje”.
Minden időnket Istennel kell töltenünk. Minden dalunkat Istennek kell adnunk, akkor is, ha az a szerelemről vagy a jó értelemben vett örömökről szól. Éppen ezért minden zenei stílus alkalmas lehet az egyedül szent Isten dicsőítésére. Ha ő lett a vonatkoztatási pont, akkor majd megajándékoz bennünket mindazzal, ami boldoggá tesz bennünket, hiszen Jézus megígérte: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.”
Amint tehát Isten van az origóban, megújul és élővé válik a dicsőítésünk. Nem lesz benne képmutatás – erővel telik meg. Az egész életünk jelen lesz benne, nem csak a fele. Érdemes tehát már most odamennünk Isten elé, meríteni az ő szavaiból és csodálni az ő nagyságát. A dicsőítés szellemi harcában csak így válhatunk sebezhetetlenné!
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
Megdicsőítjük Istent, ha beismerjük, hogy nem a saját erőnkből tisztulunk meg
