Az életet, és nem a halált dicsőítjük

Isten dicsőítése során sok esetben összpontosítjuk figyelmünket az ő földre szállt Fiának önkéntes, szeretetből vállalt kereszthalálára – ahelyett, hogy az áldozata által elnyert örök életet ünnepelnénk... Ezt az isteni életet, kapcsolatot Jézus Krisztus szerezte meg számunkra. A dicsőítésvezető feladata, hogy a közösség Istent dicsőíteni vágyó tagjait elvezesse az élethez, ám eltévedne mindenki ezen az úton, ha a célt a Megváltó keresztjének kikerülésével igyekezne elérni.

Jézus kereszthalálának nem sok értelme lett volna, ha nem ajándékozza meg az emberiséget Isten még közelebbi jelenlétével. Megmaradt volna Mel Gibson Braveheart című filmje William Wallace jellegű hősének. Elmorzsolnánk a szemünk alatt pár könnycseppet, időről időre megemlékeznénk hőstetteiről, de ennél többet aligha jelentene számunkra.

A Názáreti Mester mennybemenetele rádöbbent bennünket, de még jobban és teljesebben Pünkösd fényében fedezzük fel, hogy

Jézus azzal, hogy elment, még szorosabban velünk maradt.

A Máté evangélium szerkezete is ezt a valóságot sugallja. A szent író az Isten Fiáról szóló elbeszélésének elején kijelenti: „Íme, a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten”. Írásának befejező szavai pedig Jézus ígéretét visszhangozzák mindmáig: „Én veletek vagyok mindennap, a világ végéig”. Az elbeszélés kellős középen egy gyakorlati tanács bukkan fel: „Ahol ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”

Meghalni mindenki tud. Pontosabban ezt nem kerülheti el egyikünk sem. De

a halál értelmetlen sötétségén át kell tündököljön a jelenlét. Az isteni élet.

A halál többé nem értelmetlen elmúlás, hanem az örök élet reménye. Isten közösségre vágyik az emberrel. Szüntelenül ezt ajánlja fel. És ez az elő kapcsolat már itt a földön megtapasztalhatóvá válik.

„Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,5-8)

Dicsőítésvezetőként nem helyes pusztán a halál vállalásának nagyszerű értékét hangsúlyozni, ha az életre vonatkozó még fontosabb aspektusokat elfelejtjük. Ám az sem helyes, ha Jézus előttünk bejárt útját nem tekintjük az ember számára is egyedül üdvös útnak. Ugyanannak a megváltói lelkületnek önmagunkban történő ápolása azt jelenti, hogy mi magunk is vállaljuk a keresztet, ahogyan az Isten Fia értünk ugyanezt szeretetből tette. A kereszten át vezet az út a megígért – már a földön megtapasztalható, valamint a túlvilági, örök – jelenlét irányába. A kereszten találkozunk Jézussal, aki él.

Jézus Krisztus az ő engedelmessége révén megdicsőítette az Atyát. Ez a dicsőítés minden ember számára etalonná lett. Ám nem az elmúlásig tart ez a diadalmenet, hiszen akkor minden dicsőítésünk értelmetlen lenne. Az elmúláson úrrá lett életet kell meglátunk és megtapasztalnunk.

Minden dicsőítésvezető fontos küldetése, hogy Isten jelenlétébe hívja és vezesse be a közösség jelen lévő tagjait.

Ha ez sikerül, helyére kerül a keresztáldozat értéke és valósága, újra felélednek Pünkösd lángjai és mennyei szélzúgása. A dicsőítés az élethez és nem a halálhoz kapcsol majd bennünket, ám oda csak Jézus keresztjének felvállalásával juthatunk.

 

Gável András

 

További olvasására ajánlott írásaink:

Meg kell tanulnunk dicsőíteni Istent a szenvedésben is

A dicsőítés során Isten adja a tempót

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.