Engedjük énekelni a közösség tagjait!

A dicsőítésvezető a belső szoba intimitásából érkezik – teljes lényével szolgálja a közösséget. Ilyenkor ő maga is dicsőíti Istent, nem csak imitálja azt a többiek komfortérzetének érdekében. A többiek szolgálata azonban gyakorta megkívánja tőle, hogy lemondjon személyes istenkapcsolatának intim pillanatairól, illetve ezek éneklés alatt felbukkanó megnyilvánulásairól. Engednie kell, hogy a dicsőítés többi résztvevője is szóhoz, pontosabban énekléshez jusson. A létrejövő, hallható zenei egység általában teljes kárpótlást nyújt majd neki cserébe.

Adódhatnak olyan helyzetek, amikor az átélés, sőt – talán – a transzcendens földi megtapasztalása közben a vezető figyelmen kívül hagyja a rábízottakat. Ennek gyakori jele, hogy a dicsőítésvezető mindenkinél hangosabban akar énekelni, nem hagyja szóhoz jutni azokat, akik Isten imádására gyűltek egybe.

Ilyenkor el kell engednünk ezeket a lelki tapasztalatokat – bármily fontosnak tűnjenek is. Ezt a lépést persze nem szívesen tesszük meg, hiszen olyan jó átélni, amikor Isten megérinti az életünket. Mégis: a többiek szolgálata arra hív, hogy lemondjunk erről a spirituális élményről.

Biztosak lehetünk abban, hogy Isten nem feledkezik el a dicsőítésvezető megajándékozásáról sem,

épp csak másként csomagolja majd be a „mennyei meglepetést”.

A közösség egységben zengő hangjai valódi mennyei muzsikát alkothatnak, amelyben minden jelenlévő aktívan tesz a harmónia kialakulásáért. Ilyenkor az elhívatott, alázatos vezető, bár tudja, hogy legjobb tudása szerint munkálkodott Isten dicsőítésének érdekében a közösség tagjainak bevonása révén – mégis tisztában van azzal, hogy ez a zeneileg is hallható egység

egyedül Isten ajándéka volt.

Gável András

A kiemelt kép forrása a Pixabay.

További olvasásra ajánlott írásaink:

Dicsőíteni nem kötelező, csak jó