„Ha igazán szereted Istent, most tárd ki a kezeidet” – halljuk nem egyszer a buzdítást, amelynek aztán olyan nehezünkre esik engedelmeskedni. Inkább csak leblokkolunk tőle. Visszatetsző lehet, ha a dicsőítésvezető mindenáron rá akar venni bennünket valamire. Isten is felkínálja, hogy kapcsolatban legyünk vele, de nem dorgál meg, ha még egy lépést sem tettünk felé, inkább türelmesen vár ránk.
Sokszor esem én is a türelmetlenség hibájába egy-egy liturgián kívüli dicsőítésvezetés alkalmával. Annyira vágyom arra, hogy minden jelenlévő megtapasztalhassa azt a szabadságot és békét, amely Isten magasztalása során születhet meg az ember szívében. Be kell látnom, hogy
az ilyen erőszakosságom javarészt ellenkező hatást vált ki
a közösség tagjaiban. Bár nem egy olyan eset is volt már, hogy idővel megköszönte valaki, amiért be mertem lépni a féltve őrzött zónájába, hogy meghívjam hálát adni Istennek.
De még akkor is, ha Isten a legelhibázottabb, meggondolatlan, emberi erőből nyomott döntéseinket is kinccsé képes változtatni, érdemes olyan utat választanunk a dicsőítésvezetés gyakorlása közben, amely
hirdetésjobban mintázza Isten tulajdonságait.
Hinnünk kell abban, hogy nem a mi ügyeskedésünk révén fog valaki megnyílni Isten szeretete előtt, hanem Isten szeretete önmagában elég ehhez. A mi dolgunk egyedül az, hogy az Istennel megélt kapcsolatunk látható legyen rajtunk, és annak jó illata legyen a környezetünkben. Ez elég eszköz Isten kezében.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a vállalt feladatunk közben „bedobhatjuk a gyeplőt”, és mehet minden „ahogy esik, úgy puffan” mentalitással. Feladatunk, hogy a vendégségre szóló meghívót szüntelenül a legudvariasabb, egyben legmeggyőzőbb modorunkkal és viselkedésünkkel adjuk át. Ebben sok esetben segít
a humor, ami szintén Isten ajándéka az életünkben,
és ami a közösség egyes tagjaiban jelentkező, otthonról, munkából, valamilyen élethelyzetéből hozott merevséget és gátlást képes természetes módon feloldani.
Soha nem baj, ha szeretjük Isten népét! Ez a szeretet már akkor megnyilvánulhat bennünk, amikor odahaza a dicsőítésre készülünk lélekben. Ilyenkor imádkozhatunk azokért, akik majd eljönnek, hogy készek legyenek Isten ajándékait befogadni. Az Úrra összpontosított figyelmünk így megmarad az „éles helyzetben” is. Ezáltal pedig képesek leszünk
mindenekelőtt Istent megszólítani
a dicsőítő alkalom során, amely azonnal láthatóvá teszi, hogy folytonos kapcsolatban vagyunk azzal, akit abban az előttünk álló időben közösen szeretnénk dicsőíteni.
Gável András
Olvasásra ajánlott írásaink:
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
