Isten humora belefér a keresztény könnyűzenébe?

Elvész-e valami abból a gazdagságból, amelyet a kereszténység értékként őriz kétezer éve, ha mellette megjelenik a humor? Talán nem mindenki vágná rá az igenlő választ. A humor hozzátartozik az életünkhöz. A jókedvet Isten bizonyára nem akarja „elvenni tőlünk". A kérdést feltehetőleg úgy érdemes körbejárnunk, hogy közben különbséget tudunk tenni humor és humor között, valamint az is fontos, hogy nem veszítjük-e el a szemünk elől az eredeti célt: Isten dicséretét.

Sokak úgy vélekednek, hogy a keresztény értékeket csak úgy lehet tiszteletben tartani, ha azok képviselete mentes mindenféle humormorzsától, emiatt száműznek minden jókedvet a megélt vallásosságukból. A humor forrása számukra kizárólag profán területről eredhet.

Az ilyen szemlélet csírájában lehetetlenítené el a keresztény könnyűzene kategóriájában értelmezhető változatos stílusokat. Sokszor hallható ellenérv, hogy a könnyűzenei stílusokkal „a profán szüremkedik be az egyház szakralitásába”. Az ellenzők attól tartanak, hogy  „a szórakoztatóipar által használt eszközök” éppen Istentől vonják el a hívők figyelmét. Ettől függetlenül a templomi istentisztelet után szinte azonnal ők is bekapcsolják valamelyik rádiót, amely a mai kor zenei nyelvén – jóllehet profán üzeneteket – fogalmaz meg számukra, mégis úgy vélik, a kikapcsolódás nekik is jár.

Sokszor ez az élesen elhatárolódó két terület kétfajta emberi magatartást alakít ki ugyanabban a személyben: lesz egy gondosan lehatárolt vallásos én, és kialakul az a személyiség is, aki a hétköznapi dolgokban járatos.

Ezzel pedig végeredményben kifejlődik a „kirakatkeresztény” típusa, aki elég kis eséllyel tud majd tanúságot tenni reménysége okáról a környezetében.

Mások úgy gondolják, hogy a kereszténység egy nagy buli. Élni kell és szórakozni, hiszen megváltották életünket. A felfogásuk következményeként viszont éppen úgy kezdenek el élni a mindennapokban, mint azok, akik nem ismerik Istent. A különbség talán annyi, hogy tevékenységeiket leöntik egy kisebb adag keresztény sziruppal – a miheztartás végett.

Mindezek után vajon van-e helye a humornak és a jókedvnek a kereszténységben, és ha igen, milyen mértékben? Hasonló kérdéseken küzdötte magát keresztül a Csíksomlyói Passió vidám alakját megformáló Berecz András. A mesemondó odáig jutott, hogy a humornak méltó helyet talált a szakrális közegben is, miután korábbi idők húsvéti szokásaiban mintát talált rá.

Isteni humor a kereszt alatt

A keresztény könnyűzene területén is akadnak olyanok, akik – nem rombolva a szakrálisat – a humor eszközeit is bevetik, hogy továbbadják az evangélium örömhírét. Az így keletkező isteni humor egyik pillanatról a másikra leveszi a hallgatóságról a gátlások önvédelmi páncélzatát,  és olyan szabadsággal ajándékoz meg, amellyel szabadabban tud nyitni az új és a megújult felé. A humor tehát eszköz lehet abban, hogy igent mondjunk Isten bensőnket átalakító és azt jobbító tervére.

Vannak persze olyan humoros helyzetek is, amelyeket a „véletlen” eredményez egy-egy nagyon magasztos, Istent imádó pillanatban. Martin Smith brit keresztény könnyűzenész az egész világon ismert előadó. Egy manírok nélküli vidám fickó, aki mindent belead, hogy a koncertjeire ellátogató közönséget eljuttassa Isten jelenlétének imádásáig.

Egy ehhez hasonló atmoszférában történt, hogy amikor Martin elmélyülten, szőnyegakkordokat játszva az imádás csendjét támasztotta alá zenei kíséretével, óvatlanságból a Bibliáját a billentyűzetének egyik ritmust adó demó gombjára helyezte, amely természetesen kíméletlenül meg is szólalt, áthasítva ezzel a szakrális csendet. Nagyon humoros a szituáció, ahogy Martin Smith értetlenül néz hátra a dobos felé, kicsit talán a bűnbakot keresve az oda nem illő dobjátékért, és végül rájön, hogy az ő figyelmetlensége okozta az egészet, amelyet kellő öniróniával végül el is ismert. Elmondhatjuk, hogy a kialakult derült helyzet nem rombolta szét az Istennek való odaadottság légkörét. Íme a videó:

Ehhez hasonló humoros szituáció alakult ki a Worship Central egyik dicsőítésén, amikor a vezető Tim Hughes felejtette el az éppen következő versszak szövegét, annak ellenére, hogy mennyire buzdította a jelenlévőket, hogy kapcsolódjanak bele a dicséretbe. Szorult helyzetében hiába nézett a mögötte álló zenésztársára, segítséget hiába remélt.

Számos példát lehetne még hozni a humorosabbnál humorosabb videók közül. Mostani válogatásunk végén álljon itt a MercyMe csapatának Happy Dance című dala és annak klipje, amelyet Bart Millard az egész világon elterjedt I can only imagine című dala vezet fel, hogy aztán egy mindenkit megmozgató és felrázó örömtánccá változzon át. Nekem belefér…