Egy alkalommal, amikor dicsőítésvezetésre kértek fel az egyik közösségben, egy életre megjegyezhető, ám meglehetősen komikus tapasztalatot szereztem a dicsőítésvezetéshez szükséges, minden vezetőtől elvárható hajlékonyságról. Az imádat a közösség többsége által átélt legmélyebb, legintimebb pontján, amikor talán még az Isten iránti odaadottságtól megrendült szemeim is csukva voltak, egyszer csak egy élete delén túl is fiatalosan agilis hölgy megütögette a vállamat, és hozzám hajolva a fülembe súgta a következő mondatot:

„Nem tudnál valamit a-mollban játszani, mert nekem ebben a hangnemben jobban menne a dicsőítés?”

Nem adva túl nagy jelentőséget ennek a maga nemében is eltúlzott esetnek, arra azért egyértelműen rávilágít, hogy a dicsőítést vezető zenésznek és csapatának nem árt az adott alkalmon túli felkészültséggel is redelkeznie – természetesen nem feltétlenül azért, hogy az ilyen extrém kérések teljesítésére álljon készen.

A dicsőítések során kiemelten fontos szempont a mobilitás és a rugalmasság. A dicsőítésvezetőnek és az ő tanácsadóinak észlelnie kell, ha Isten olyan irányba vezérelné az adott alkalmat, amelynek érdekében változtatni szükséges az előre megtervezett zenei repertoáron.

Sok esetben ez a rugalmasság azért nem jöhet létre, mert

hirdetés

nincsen meg fejben és kézben az elegendő ismeret.

Azok, akik nem képesek elszakadni a megszokottól, akiknek folyamatosan mankóra van szükségük, aligha fogják a közösséget szárnyalásra bírni.

Aki az Isten iránti dicsőítést vezeti, annak jóval több éneket kell ismernie az adott alkalom dalkészleténél. Akár egy kötetlen, liturgián kívüli alkalomról van szó, akár a szentmise változó részeinek esetleges variálásáról, fontos, hogy legyen dalválasztási alternatíva a különleges helyzetekre.

Ennek érdekében elengedhetetlen az átlagosnál sokkal több ének elsajátítása olyan szinten, hogy azok már kotta, szöveg, akkordmutató nélkül is magabiztosan eljátszhatóak legyenek. Ám azon túl, hogy a vezető ennek a lexikális tudásnak birtokában van, a zenekarnak is képesnek kell lennie követni. És ha a csapat többi tagja ugyanúgy ismeri ezt a szélesebb dalrepertoárt, akkor még jobban hadrafogható dicsőítő zenekar fog működni.

Az eredeti énekeket a szerzők megkomponálták egy számukra helyesnek látott és kényelmesnek érzett hangnemben, ám a dicsőítés során ezek a hangnemek a kontinuitás érdekében elmozdíthatóak. Emiatt nem elegendő, ha valaki képes egy adott dalt úgy lejátszani, ahogyan az a kottában szerepel – 

a hangnemek közötti rugalmasságra is szükség lehet.

Ezzel persze csak elővigyázatosan szabad operálni: amennyiben a közösség többsége számára kiénekelhetetlen hangmagasságú helyre tesszük az adott éneket, bizony helytelen döntést hoztunk, hiszen megakasztjuk, kizökkentjük vele Isten dicsőítésének folytonosságát.

A liturgián kívüli dicsőítések sajátossága nem csak a hangnemek számonkénti ügyes váltakoztatásában áll. Mivel az ilyen alkalmak paralitrugikus ívét a dicsőítésvezető – adott helyzetben az imádságévezetővel karöltve – adja meg. Emiatt először is nagyjából látni kell, hogy honnan indulunk, és hova terveznénk megérkezni.

Az egyes énekek üzenetének ismeretére is szükség van.

A gyakorlat és az otthon sokszor átimádkozott énekek segítenek kialakítani bennünk, hogy már a dalok címéről, vagy első akkordjaiból azonnal emlékezzünk a dalba foglalt konkrét üzenetre.

Adódhatnak olyan helyzetek is a dicsőítésvezetés során, amikor érezhetően „semmi szükség” egy konkrét dal elejétől a végéig történő, kottaszerű lejátszására. Egyszerűen azért, mert az már sok lenne, és nem támasztaná alá az éppen megjelenő lelki tartalmat. Amikor a dicsőítésvezető ilyen szituációban kizárólag a saját elképzelését követi, és „csak azért is” végigviszi az egész számot, ahogy az le van írva, mert számára éppen így tetszetős, vagy mert egyszerűen szakmailag, esetleg

érzelmileg képtelen elszakadni a már megszokottól,

akkor a dicsőítés nem az „égi vezetés szerinti” irányba megy tovább.

Néha egy ének refrénjének ismételgetése elegendő lehet. Van úgy, hogy a dalban megírt három versszakból csak kettőt énekelünk el, mert három már soknak bizonyulna – nem csak az időbeli korlát miatt.

A dicsőítést vezető fejében tehát „minden egy kicsit előbb történik”.

Folyamatosan „hatástanulmányt” készít azzal kapcsolatban, hogy a választható lehetőség várhatóan melyik irányba viszi a zenés imádatot.

Épp ez a fejében futó, közösségért szolgáló, folyamatosan jelen lévő második gondolati szál kéri a dicsőítésvezetőtől, hogy a dicsőítés során elhangzó énekek annyira rutinszerűen a „szívében-fejében-kezében” legyenek, hogy a vállalt szolgálathoz szükséges mobilitását képes legyen mindenféle korlát nélkül gyakorolni. Ehhez szükség van sok imára, hangszeres képzésre és a dalrepertoár folyamatos bővítésére, valamint a vezetésben szerzett, olykor számtalan rossz döntés és buktató által megvalósuló gyakorlati tapasztalatra. És itt legkevésbé sem arra kell gondolnunk, hogy képes-e megrendelésre a-mollban játszani.

Gável András

A kiemelt képünk forrása a Pixabay.

A dicsőítésvezetésről szóló sorozatunk előző írása:

A dicsőítés során Isten adja a tempót