Mit volt mit tenni, szégyenben nem maradhattam. Felkutattam a receptet, amely azzal indít, hogy kellene egy fél kiló csalánlevél. Az a mi családunkra átszámítva minimum a dupláját jelenti. Kimentem tehát a kertünkbe, hogy leszüreteljem az ebédünkhöz szükséges termésmennyiséget.

Miközben a nem éppen kellemes feladatot hajtottam végre, azon tűnődtem – fel-felszisszenve a váratlan csípésektől – hogy valami hasonló lehet Isten dicsőítésének is a lényege az imádatot vezető zenész számára.

Nem egy esetben akkor is teljesítenünk kell a ránk bízott szolgálatot, amikor előzetesen számtalan kellemetlenség ért bennünket, és semmi kedvünk az egészhez. Látva a célt magunk előtt – nevezetesen, hogy az egész közösség Isten imádásáig érkezzen el –, nem jajonghatunk, és sajnáltathatjuk önmagunkat.

Sőt, az igazi dicsőítő éppen ezekben a nem éppen kipárnázott helyzetekben kiáltja Isten felé még nagyobb intenzitással, hogy én

hirdetés

„akkor is benned bízom, Istenem”.

Ezért, ahogy a csalánt tépkedtem és gyűjtögettem a kosaramba, egyre nagyobb öröm vett erőt rajtam, noha a csalán csak csípte a kezemet – még a kesztyűn keresztül is.

Miután a receptet újból átfutottam, a számtalan csípéstől bizsergő kezemben tartva a telefont, olvasom a készülő étek által remélhető pozitív hatásokat: „a csalán, amely kiváló leves- és főzelékalapanyag, vitamindús, egészséges, vértisztító és méregtelenítő hatású”.

Éppen ugyanez a hatás várható a dicsőítéstől is.

A dicsőítésvezető kigondolja, előkészíti, letisztítja, megkeveri a „napi menüt”

a közösség számára, hogy miután azt elfogyasztják, múljon a méreg, erősödjön a szív a hit által, távozzon a betegség, és

tisztuljon a vér – éppen Jézus Krisztus vére által.

Jó étvágyat kívánok minden dicsőítő testvéremnek!

Már csak egy gondolat: ahogy egy zenei szolgálat után a gitárhúroktól bevágott ujjainkon még egy jó ideig érezzük a dicsőítés nyomait, ugyanígy fogjuk érezni a csaláncsípés bizsergését az ujjainkban. De ez jó.