XVI. Benedek pápa szerint a rock az „elementáris szenvedélyek kifejezője”, ezért jobb nem élni vele. Szent II. János Pál pápa a keresztény könnyűzenét „sacro song” névre keresztelte, és maga is kedvelte a gitáros énekeket. Vajon az érzelmeink megvetendők, ha az Isten dicsőítése a célunk? Nem okozhat extatikus örömet a gregorián közös éneklése? És jól érezhetjük magunkat a gitáros szentmisén?
Amikor az ember dicséretet zeng Istennek, elég gyakori, hogy eközben az öröm érzése tölti el. Vannak, akik ezt az örömöt lepleznék és visszafojtanák magukba. Mások viszont annyira át akarják azt élni, hogy az Isten nagyságából és szeretetéből eredő boldogságérzetet mesterségesen annyira túlhajszolják magukban – pusztán az öröm átélése érdekében –, hogy ezért mindenféle egyéb eszközt bevetnének, manipulálva a valódi és igaz érzést.
Ezt a manipulációt bármely egyházi zenei stílus képviselője végre tudná hajtani. Nehezen észrevehető az Istentől ajándékba kapott boldogság és az adott zenei eszközök által generált belső szórakoztatás közötti határ.
Nem is azzal van itt a baj, hogy valamely zene „jól esik nekünk”, hanem hogy Isten megtapasztalásának véljük ezt a pusztán érzelmi állapotot. De ha ennyire „rázós” ez a terület,
vajon szabad-e „élvezni”, amikor dicsérjük Istent – mondjuk gregorián énekkel?
És másik oldalról feltéve a kérdést: ha éppen nem élvezem a dicsőítést, akkor azzal valami nem stimmel?
hirdetésVissza kell hódítanunk az Isten dicséretére rendeltetett dallamainkat
A dicsőítésnek nem minden esetben velejárója a jó érzés. Akkor is imádkozunk, amikor esetleg Istent végtelenül távolinak érezzük. Az egyes zsoltárok sem szólnak kizárólagosan csak örömről és boldogságról. Arról viszont igen, hogy minden baj, nyomor, üldöztetés közepette az ember egyedül Istenbe veti a bizalmát.
Éppen úgy, ahogyan Jézus Krisztus a kereszten elszenvedett haláltusája közben a 22. zsoltár szavaival helyezte az ő lelkét és bizalmát a mindenható Atya kezébe. A dicsőítés tehát elsősorban akarati döntés kérdése: hiszem, hogy Isten nagy, szent és mindenható, a legnagyobb nyomorúságom átélése ellenére is.
Ám az Isten dicséretére született muzsika megérintheti az érzelmeinket. Az embertől nem elválasztatandók a belső ösztönei sem. Az értelmünkön, akaratunkon, szellemünkön kívül vannak érzelmeink is. Nem véletlenül – vagy esetleg teremtői tévedésből – tartoznak emberi természetünkhöz.
Amikor egy dicsőítésen vagy akár a szentmise liturgiáján részt veszünk, teljes emberi minőségünkben vagyunk jelen – az érzelmeinkkel együtt. Ha egy ember „feldobott” ezekben a helyzetekben, nagy impulzust adhat a következő lépések megtételéhez.
Szükség van az érzelmekre. Lelkesítenek az igazi cél felé, amelyet egyébként realizálunk az értelmünkkel és az akaratunkkal. Az egyházban felcsendülő zene is hangolhatja az embert ebbe az irányba. Miért is lenne ez másképp? Fontos ezért az egyházzenészek feladata – bármely zenei műfaj képviselőjéről legyen szó –, hogy
„hamisság” és öncélúság nélkül alkossanak és vezessék a dicséretet, amelynek végső értelme és célja: az ember lelkét Istenhez emelni.
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
Olvasásra ajánlott további cikkünk:
