Vissza kell hódítanunk az Isten dicséretére rendeltetett dallamainkat

Mitől nevezhetünk egy adott zenét szentnek, a másikat pedig profánnak? Az egyházban nem idegen kifejezés a „szent zene” fogalma. Vajon az idők próbája teszi azzá, vagy azok hite, akik azt megírták? Esetleg a benne megfogalmazott tartalom, vagy éppen az, hogy mire irányítja a figyelmünket? Az egyházzenéről folytatott közös gondolkodásunk jegyében célravezető tisztáznunk ezeket a fogalmakat.

Akik zenével foglalkoznak – akár művelői, akár hallgatói –, teljes bizonyossággal állíthatják, hogy itt valami többről van szó, mint egyszerű hétköznapi valóságról. Valami ezt az „anyagtalan szövetet” kiemeli az idő és a tér síkjából. A muzsikálás közben a Végtelen lehajol az emberig. Ezt még azok is vallják, akik nem nevezik magukat direkten hívőnek.

A Biblia lapjai buzdítják a teremtményt, hogy a Teremtőnek fejezze ki köszönetét. Egyszerűen a létezésért. És a legtöbbször énekkel, hangszerekkel kell ezt megtenni a szentírási iránymutatás szerint. Mindez olyannyira fontos lehet Istennek, hogy az is bizonyos: a mennyben zene van. Isten muzsikál. A nagy Harmónia Mester a mi hangjainkra is számít.

Ez nem vicc, a mennyben zene van!

Ha ezekbe komolyabban belegondolunk, nem tudunk nem megilletődni. Isten számít ránk. Mi mégis inkább másra használjuk a hangunkat. A zenénk már rég nem az Isten iránti hálánkat fejezi ki. Fontosabbak számunkra az érzelmeink, a csalódásaink, a lelki és sokkal gyakrabban a testi örömeink kifejezései.

Kicsit túltoltuk ezt az egészet, és emiatt már elfelejtettük, hogy mi is lenne az énekhangunk valódi, belénk teremtett feladata.

Vajon mi az, amit az ember úgy tudna adni Istennek, hogy azt egyébként ne Tőle kapta volna korábban? Talán éppen az énekhangunk és a zenénk az. Meg persze a bűneink is. Ezeket tényleg „mi állítjuk elő”. Olyan mértékben, hogy a rengeteg bűn miatt alig marad a „szentnek” fenntartható rész az életünkben.

Azt gondolom, Isten tudja ezt. Látja a mi esendőségünket, botlásainkat. Mégsem mond le rólunk. Meghív, hogy adjuk neki a mi tökéletlen hálánkat. De nem azért, mert ő dölyfös öreg úrként várja, hogy észrevegyék. Miattunk vágyik a zenénkre és a dicsőítésünkre.

Megérthetjük, hogy ki ő és kik vagyunk mi valójában. Minden egyszeriben a helyére kerül.

Kialakul egy kis sziget a „bűnóceánban”, amit féltve fogunk őrizni, hogy érintetlen maradhasson. Kivágunk a lelkünkből, az életünkből egy csak Neki fenntartott részt. Hasonlóan mondjuk a román stílusú templomok apszisainak kialakításához. Azért voltak ívesek, hogy legyen egy tökéletes formájú hely a Szent tiszteletére.

A dallamaink között nem lenne szükség egy ugyanilyen gyűjteményre? Arra, amit semmi másra nem használunk? Azokra a hangsorokra, amelyek csak azért születtek, hogy Istent dicsérjék? Első hallásra azt mondanánk, hogy hang és hang között nincsen különbség. Ez talán így is van. Ám a szándék és a cél átalakítja a megszülető zenénket.

Amint egy dallamunk úgy ébred fel ott legbelül – a bennünk található legintimebb helyen –, hogy azzal a Mindenhatónak akarjuk kifejezni hódolatunkat, különlegesebb lesz minden más dalnál.

Isten jelenléte értelemmel tölti meg a hangokat, amelyek ezáltal rátalálnak eredeti küldetésükre. A dal szentté lesz a szó valós jelentésével összhangban, amely a héber „kados” szóból származik. Azt jelenti: „kihasított”, „kivágott”.

Ez a kihasítottság olyan, mint a liturgia számára fenntartott edények: a kehely, a paténa. Semmi másra nem használják az áldozatbemutatáson kívül. Nem esznek belőle a mise után rántottát, és a kelyhet sem viszik el a házibuliba. 

Amikor annak idején a kereszténnyé lett pogány nemzetek dallamai találkoztak a zsidóság zenei kincseivel, és az istendicséret megszentelte azokat: nem kicsit leegyszerűsítve  a folyamatot, megszületett a gregorián. Az Ige szolgálatába szegődött zenei kincsestár az Isten iránti alázat fülünkkel felfogható megtestesülése lett. Örök etalon bármely későbbi kor zenei nyelvezete számára.

A gregorián a katolikus könnyűzene számára is etalon

A gregorián a makulátlan tisztaság dallamainak gyűjteménye. Ebben a vonatkozásban teljes mértékig helyénvaló Barsi Balázs ferences szerzetes ellentmondást nem tűrő ragaszkodása a Szenthez. Az egyházi liturgiában relatíve újonnan megjelenő, modern zenei stílusokról szenvedélyesen jelentette ki, hogy

azok „parázna hangzatok és ösztönösen rángó ritmusok”, amelyek a világi szórakoztatás levegőjét hozzák a szentmisébe.

Valóban méltatlan lenne, ha a profán eszközeink – megkülönböztetés nélkül, funkciójukban összekeveredve – a szent szolgálatába szegődnének. Ám amennyiben az adott kor zenei köznyelvéről beszélünk, egy kicsit más színezetet ölt látszólag ugyanaz a kérdés. Ahogy Dávid a saját – zenei köznyelvből merítő – dallamait átadta Isten szolgálatába, ugyanúgy ma is lehetőségünk van erre. Több ez a lehetőségnél. Talán helyesebb, ha feladatnak látjuk.

Miért adnánk oda a legjobb zenéket az ördögnek?

Vissza kell hódítanunk a világtól az Isten dicséretére rendeltetett szavainkat és dallamainkat! Nem mondhatunk le arról a lehetőségről, hogy a sajátunknak érzett zene hangjait visszaédesgessük az istendicséret szolgálatába. Akármilyen töredékes is ez a kincsestárunk, Isten bizonyosan számít a saját hangunkra az ő imádásában és dicsőítésében. Engedjük, hogy az Ő jelenléte megérinthessen minden bennünk születő zenét.

„Vágjunk ki” és adjunk át minél nagyobb területet számára a mai modern zenénkből is – a gregorián lelkületével.

 

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.

 

További olvasásra ajánlott írásunk:

Csak az a zene ér valamit, amiért érdemes a csendet megtörni – Ifj. Sapszon Ferenc a szentségimádásról