Sztankó Attila egyházzenész pap lapunkkal megosztott gondolatai értékesen gazdagíthatják az egyházzenéről, azon belül is az egyházi és liturgikus könnyűzenéről megkezdett közös gondolkodásunkat. Ha a liturgikus zene képes megénekelni, hogy Krisztussal azonosulunk, betölti küldetését. Innentől kezdve viszont már nem arról értekezünk majd, hogy melyik stílus való és melyik nem való a templomba.
Ma sokan vitáznak az igazi liturgikus zenéről. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy azért nem találjuk a választ, mert nem megfelelő helyen keressük a forrást. A liturgikus zene forrása az Egyház hitvallásában felcsendülő Krisztus-ikon.
Igen, nem festett, hanem éneklő ikon! A liturgikus zene nem az egyén fejlődő, változó, sokszor kételkedő istenkeresésének, istenképének kifejezése, ez a vallásos zene területe, amely ha jó, értelmi, érzelmi és vallási szempontból felnőtt és érett, segítség az egyénnek és a közösségnek.
A liturgikus zene az Egyház örömteli ujjongása a kinyilatkoztatás és hit talaján. Ilyen értelemben a vízszintes közösségteremtő ereje éppen abban áll, hogy előbb függőlegesen, mégpedig a mennyei liturgiából meríti értelmét; a mennyi liturgiához igazodik.
A liturgikus énekben Krisztus énekel és mi Őáltala, Ővele és Őbenne az Atyának. A liturgikus zene nem kor és stílus kérdése. A liturgikus zene a misztérium dallama! A liturgikus zene akkor jó, ha benne az Egyház hite – a hit kegyelmi ajándékának megélése –, vagyis Krisztussal való azonosulása csendül fel. A liturgikus zene, egytermészetű az Egyház hitének tételeivel, egyszerre szünbolon és eikon.
hirdetésSztankó Attila egyházzenész, a Máriabesnyői Nagybodogasszony Bazilika plébánosa
További olvasásra ajánlott, kapcsolódó írásunk:
Együtt tudtunk gondolkodni az egyházi könnyűzenéről – Sztankó Attila egyházzenész a Vasárnapnak
