A dicsőítő imádság alapja a csendes imádás

Fio Mascarenhas indiai származású jezsuita atya – „Krisztus társ-örökösei” című könyvének általunk szemlézett fejezetében – a keresztségben kapott keresztény hivatásunk részeként tekint a dicsőítő imamódra, amely feltételezi a csendes imádás intimitását. A személyes hitünk fokmérője is egyben: a kereszt elfogadásával kimutathatjuk minden helyzetben létező szeretetünket Isten iránt. Azzal, hogy Jézus társ-örökösei lettünk a keresztségben, bekapcsol bennünket a Szentháromság „vérkeringésébe”.

Emberek milliói élik ma a dicsőítés lelkiségét.

Ha azonban értelmezni akarjuk a dicsőítés lényegét, ilyeneket mondhatunk: kifejezi az elfogadásunkat, elismerésünket, sőt a csodálatunkat egy személy vagy annak tettei iránt. Ezt pedig aligha lehet csendben vagy egyenesen némán. Ki az, aki kifejezésmentesen köszöni meg a születésnapjára kapott ajándékot, amit annyira várt?

A Biblia számos helyen arra biztat, hogy hangosan dicsőítsük Istent. Akár hangszereket is bevethetünk ennek érdekében, de használhatjuk a kezeinket tapsolásra, vagy csak azért, hogy felemeljük azokat. Bárhogyan is történik, a lényeg, hogy képesek legyünk hitelesen kimutatni nagyrabecsülésünket.

Az elfogadás, az elismerés és a csodálat mély belső érzéseink. Fontos, hogy azokat külsőleg is ki tudjuk fejezni. Ám nagyon félresiklana ez a folyamat, ha elfelejtenénk bemenni a „lélek belső szobájába”. Isten örömét leli abban, ha őt dicsőítjük, de a dicsőítő imádság alapja a csendes imádás kell, hogy legyen. Fio Mascarenhas jezsuita atya szerint,

ha a szívünk nem tartozik őszintén Istenhez , akkor a dicsőítés azzal a veszéllyel járhat, hogy képmutatók leszünk, színlelt és üres szavakat mondunk.

A dicsőítés  és az imádat különböző fajta imádságok, amelyek azonban kiegészítik egymást. A keresztség kegyelme által „papi” és „prófétai” néppé váltunk, amely jelleg az imádásban és a dicsőítésben jelenik meg. Ezért a dicsőítés nem lehet csupán egy érzelmi kitörés. Azok, akik kizárólag a gondok nélküli, boldog időszakban dicsőítik Istent, és zúgolódnak, amikor a keresztet kellene átölelniük, kimutatják hitük gyengeségét – véli a jezsuita szerzetes.

Pedig éppen a kereszt elfogadása minden dicsőítés netovábbja. Jézus Krisztus éppen ezzel tudta odaadásának legnagyobb jelét kimutatni az Atya iránt. Aki elfogadja a keresztet, Jézus keresztjében osztozik. Ez az attitűd képes bekapcsolni minket a Szentháromság szeretettitkába: Jézusban engedelmeskedünk az Atyának, teljesítve az ő legtökéletesebb tervét, miközben az Atya mindent megad számunkra a Szentlélek által.

A dicsőítés tehát közvetlen kapcsolatban áll a hittel: a hit jelzője a Szentháromságban.

Isten valóban méltó a dicséretre minden körülmény között. Az imádságnak ez a formája objektív: elfordulunk a mi körülményeinktől és érzéseinktől, s az Atyára, a Fiúra és a Szentlélekre fókuszálunk. A dicsőítés istenközpontú. Istent dicsőítjük önmagáért és hatalmas tetteiért. Így fejezzük ki és mélyítjük el szerető kapcsolatunkat az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel – összegzi a szerző a Krisztus társ-örökösei című könyvében.

„Ez a porszem kezed alkotása között: az ember dicsérni akar téged. A te indításod bennünk, hogy gyönyörűség dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyughatatlan a mi szívünk, míg csak el nem pihen benned.” /Szent Ágoston/

Kiemelt képünk forrása a Pixabay.

Forrás: Dr. Fio Mascarenhas, S.J., D.Min: Krisztus társ-örökösei, Korda Kiadó 2008.