A dicsőítésvezetésről szóló hétfői sorozatunkban már említettük a mobilitás fontosságát a zenei vezetés során. Az eddig elhangzottak javarészt a liturgián kívüli imádságos alkalmainkra vonatkoztak. De mekkora „mozgástér” adódik a liturgikus keretek között? Mennyiben térhetünk el az előzetesen megtervezettől és milyen irányban? E kérdések megválaszolása kardinális jelentőséggel bír azok számára, akik az oltár körül zenével szolgálnak.
Fontos leszögezni, hogy az egyház liturgiája nem egy tegnap született dolog. Olyan kincsről van szó, amelynek minden kis részlete önmagában Isten nagyságára utal. Mentes minden feleslegestől, amely ma esetleg virágzik, de holnapra elhervad.
Azt is látni kell, hogy éppen az évszázadok alatt kikristályosodott kapcsolatteremtés Isten és az ő népe, az egyház között nem egyénieskedhető el.
A liturgia folyamából eltűntek az individuális lerakódások,
így az méltón és Isten egész népét képes egybeölelni.
Amikor ma bármely zenei stílus képviselője a templomban szolgál, látnia kell a saját szűk mozgásterét, amely az éppen felröppenő hangulatnak azért nem kedvez, hogy ezzel megóvja az el nem múlót az egyénieskedő salakanyagtól. Természetesen sokszor követünk el hibát azzal, hogy
hirdetésönmagunkat helyezzük előtérbe Isten dicsőítésének alibijén,
és bár szépet alkotunk, mégsem illeszkedünk hűséggel a menyasszony-egyház és a Vőlegény-Jézus intim kapcsolatába.
Ezért fontos minden liturgikus szolgálatra a lehető legnagyobb körültekintéssel és igyekezettel készülni. Ez sok munkát, próbát, gyakorlást és előzetes imádságokat jelent. Ismernünk kell az egyház által azon a szentmisén felolvasott igeszakaszokat, hogy azokhoz illő, az üzenetet alátámasztó zenei megszólalásaink legyenek, amelyek az egész közösséget képesek Isten liturgikus imádásába kapcsolni.
Ha ez nem sikerül, vagy hanyag a készületünk, azonnal érezhető, és méltatlan Istenhez és a szentmisén résztvevő, Isten imádására érkezett üneplő testvéreinkhez.
Vannak olyan tételei a liturgiának, amelyek érinthetetlenek. Az évszázadok során minden salakanyag kiégett belőlük, és emiatt az áldozatbemutatás szerves részét képezik. Az „állandó részek” szövege és célja nem módosítható. A szöveg tehát mindig ugyanazokkal a szavakkal hangzik el. Az ének sem vihet el egy olyan érzelmi áramlat felé, amely végül nem Istenhez érkezik el. Ezért nagyon fontos, hogy a felcsendülő állandó misetételek (Uram, irgalmazz; Dicsőség; Szent vagy; Isten Báránya)
zeneisége alázatosan legyen képes szolgálni a liturgikus szöveget.
Ezt a szempontot nem egy esetben még a legnagyobb klasszikus zeneszerzők is figyelmen kívül hagyták a zene térnyerésének érdekében.
A változó részek közül a zsoltáréneklés is kötött rendhez igazodik, ezért ezeknek – ha hűek akarunk lenni az egyház letisztult istentiszteletéhez – az előírt szöveggel kell elhangozniuk. Ez esetben is fontos, hogy a zene „alázatos szolgálóleányként” viselkedjen. És hasonló szempontok érvényesek az evangélium előtt Alleluja éneklésére.
A szentmise liturgiájának változó részei adnak egy kisebbfajta mozgásteret a téma és a zeneiség megválasztásában. A bevonulási ének dinamizmusa és kapcsolata a szentmiseáldozattal azonban ugyaúgy követendő üzenet. A feljaánlási ének sem lehet az egyéni exhibicionizmus féktelen terepe, bármennyire is szép zeneműről vagy dalról van szó.
Az áldozási ének kifejezetten nagy kísértést okozhat a liturgia során önmagukat megmutatni vágyó zenészeknek,
hiszen ilyenkor van idő bőven, akár több darab eljátszására is. Azonban ha ezek nem az Oltáriszentségben jelenvaló Jézusra irányítják a figyelmünket, szemétnek tekintendők.
A kivonulási ének a találkozás öröméből fakadó józan részegség megszólaltatója. A hívek ezt a dalt legtöbbször még hazáig dúdolják, benne elviszik azokat a kincseket, amelyekkel Isten őket aznap megajándékozta. Ha ez a befejező ének „szétrobbantja” a lelki ajándékokat, nem pedig kiteljesíti és felemeli, a zenei szolgálatot tevő nagy hibát követ el. Nem ritka, hogy az orgonisták ilyenkor megvillantják instrumentális talentumaikat, amelynek Isten litirgikus ünepléséhez vajmi köze sincs. Ugyanezt a gitáros könnyűzenei kórusok is képesek megtenni
egy-egy jó kis rock and roll körrel az utolsó dal végén.
A liturgikus éneklés tehát alázatot vár a dicsőítésvezetőktől. Ám mindannak, aki felismerte az értéket a liturgia letisztult kincseinek tárházában, nem elfojtódást fog jelenteni, hanem
felemelő bekapcsolódást az el nem múlóba.
Megrendítő ugyanis belegondolni abba, hogy a szentmise szövege (a Katolikus Egyházban ma is használt II. misekánon) lényegileg megegyezik a Kr. u. 200 köröli római keresztények eucharisztiájának (miséjének) szövegével, ahogy erről beszámol a Traditio apostolica című írás Kr. u. 215 körül.
Gável András
Kiemelt képünk forrása a Pixabay.
További olvasásra ajánlott írásunk:
