A szent ágostoni mondat beigazolódni látszik. Akik Isten dicséretére vállalkoznak, nem vehetik azt félvállról. De talán helyesebb úgy fogalmaznunk: „fél szívről”. Dékány Endre énekmester – akitől pár éven át magam is tanulhattam – részletesen feltárja előttünk az emberi testből fakadó helyes éneklés mikéntjét. Mindaddig, amíg sémáknak akarunk megfelelni és nem fedezzük fel a „nyakunkba teremtett hangszert”, hamis lesz az énekünk, hiába szólaltatunk meg kotta szerint vegytiszta hangokat. A helyes énekléshez szükséges izomreakciókat a jobb agyféltekés képzelet, fantázia és érzelem indítja el. Amíg pusztán a gondolat szintjén rekedünk meg, önpusztító folyamatot végzünk. Minden Istent dicsőítő énekes számára létfontosságú gondolatokat próbáltam egybegyűjteni a néhai énekmester hiánypótló könyve alapján – a teljesség befoghatatlan igénye nélkül.
Dékány Endre az egészséges hangadást tanította énekeseknek, színészeknek egyaránt – műfajtól függetlenül. A „bel canto”-ról írt könyvében édesanyjától idéz (akitől átvette az 1934-ben alapított „Dékány-iskolát”): „Nem az a lényeg, hogy a hang szép legyen, hanem az, hogy a hangszín érzelmeket közvetítsen”.
Az énekmester – aki mások mellett Sinkovits Imre színművész beszédtanára is volt – vallja, hogy a tanár feladata elfogadni a diákját olyannak, amilyen éppen, és segíteni neki olyanná válni, amilyen lehetne. A hamis hang soha nem a probléma lényege. Az csak egy tünet, amelynek hátterében valamilyen egyéb gond áll.
Lehet az testtartási hiba, természetellenes légzés következménye és a mindezeket kiváltó lélektani okok. A szerző könyve azt sugallja, hogy a lélegzés – kis szójátékkal kifejezve –
egyben „lélekzést” is jelent.
„Ahhoz, hogy egy műalkotás létrejöjjön, szükséges egy mester, egy eszköz és az anyag. A »hangművészet« sajátossága, hogy mindhárom az emberen belül van. A mester a hangadó ember fantáziája, lelke. Az eszköz a teste. Az anyag a rezgő levegő” – vallja Dékány Endre.
hirdetésMeglepőnek tűnhet az énekmester véleménye, aki állítja, hogy „az éneklést nem lehet, és nem is kell tanítani. A tanítványt énekessé kell nevelni, mert aki énekesként gondolkozik, az tud énekelni!” A szerző hozzáteszi, hogy az éneklés képesség, vagyis nem lehet „megcsinálni valakinek a hangját”, vagy „megtanítani valakit énekelni”, mert minden ember ösztönösen beszél és énekel egészen gyerekkorától kezdve. Vagyis
„az éneklés közben bármire lehet gondolni, csak az éneklésre nem szabad!”
A tanár egyet tud tenni: tudatosítja a növendékben, hogy képességeinek birtokában van, és hogy azok természetesen működnek benne. Azokat használni és irányítani tudja. Ennek érdekében segíthet folyamatosan ügyesíteni az izomzatát, és megismertetheti vele a művészi kifejezés lelki és fizikai részleteit.
Ennek a kifejezésnek
„az igazi kontrollja a fantázia,
amely megelőzi, és semmi esetre sem követi a cselekedetet”. Sokan úgy próbálnak meg énekelni, hogy azt lesik, vajon szép lett-e az a hang, amelyet éppen kiadtak. Ám ezalatt már időt veszítenek, hiszen, amikor hallani próbálják saját hangjukat, addigra az a hang már létrejött. „Az »önhallgatás« valójában csak a biológiailag helytelen hangadás esetében lehetséges”.
Ezért fontos, hogy a tanítványban létrejöjjön mindenekelőtt a „személyes jelenlét”. Ehhez le kell tenni mindazokat a súlyokat és beidegződéseket, amelyeket a környezetünk miatt a mindennapi életben magunkra aggattunk. A tanítványnak rá kell eszmélnie
saját létének fontosságára.
Ez a letisztulás megteremti a „belső időt”, amely különbözik az óráink számlapján, illetve a mutatók által jelzett külső időtől. Mindkettőre szükségünk van, ám a belső idő érzelmi alapon működik. Ennek az enyhe unalomnak és tudatos jelenlétnek a kialakítása az énekes és a művész feladata. Dékány tanár úr szerint be kell lépni a saját belső időérzetbe. Hozzátehetjük, hogy ez végeredményben kiemel a külső idő szorításából, és valamiképpen a végtelenbe enged belekóstolni.
A belső idő és jelenlét állapota
után az egészséges légzés és a testtartás kialakítása a legfontosabb lépcsőfok. Ebben nincsen jó vagy rossz megoldás, legfeljebb még nem az, aminek lennie kellene. Fontos, hogy a fej egyenesen álljon a nyakcsigolyákon, hogy a gégére ne gyakoroljon nyomást.
A nyak és a test találkozási pontjának kinyitása azért nagyon fontos, mert itt található
az „érzeti zenei központ”, a saját hangérzet, az „emberi hangszer”.
Ha az állcsont és az arc nem laza, a fej előrébb helyezkedik el, súlyt helyez azokra a gége körüli izmokra, amelyknek nem az a feladatuk, hogy a fejet tartsák, hanem hogy a gégét mozgassák. Jó, ha a hasfal a levegővétel során finoman a bordák alá húzódik, mint egy reggeli jóleső nyújtózkodás során.
Dékány Endre és a bel canto „módszerének” alapvetése, hogy az emberi torok
az érzelmek központi közvetítője.
„A könnyed és természetes hangadás lényege éppen az, hogy lehetővé tesszük ennek a készüléknek a képzelőerőnk és érzeteink által vezérelt működését”.
Az énekmester ezért idézi Arisztotelészt, aki szerint „az emberi hang egy olyan rezgő levegő, ami a tüdőből a nyakon keresztül akadálytalanul felmegy a fejbe, és a lélek által van vezéreltetve”. Fontos, hogy a muzikalitás jobb féltekés, ösztönös képesség. Dékány Endre szerint pusztán a balféltekés gondolat nem fogja a szükséges izomreakciókat kiváltani, csak a képzelet, a fantázia. Az agy csak képzel, de a nyak érzékel és megszólal – tudhatjuk meg a szerző könyvének éneklésről szóló tanulmányából.
A néhai énekmester éppen csak felvillantott szempontjai alapján gondoljuk el, mi történik az istendicséreteink során! Elgondolkodhatunk azon, vajon hányszor hazudunk a testünkkel csak azért, mert nem is az szólal meg a torkunkból, amit énekelni gondoltunk. A puszta gondolatot nem engedjük be a lelkünkbe, és hidegen,
érzelmeink átélése nélkül akarjuk Istent dicsőíteni.
A hideg, szívet el nem érő zenés imáink hazugságként, hamisan fogják elhagyni a szánkat, mert a szívünk bőségét egyáltalán nem tükrözik. Amíg nem teszünk eleget az isteni főparancsnak – „szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből” –, addig hogyan várhatjuk annak folytatását, hogy az embertársainkat szeressük?
Mindez nem függ a műfajtól.
Ugyanúgy érvényes az egyházzenére, mint az egyházi keresztény könnyűzenére. A megteremtettségünkből következik. Amikor a zsoltárokat olvassuk, megtapasztaljuk, mekkora tűz, hányféle érzelem és szenvedély lobogott az Istent dicsérő szerzőben. Zsidó férfi lévén, az ezeket a zsoltárénekeket ismerő Jézustól sem állhatott távol ez a szemlélet, hiszen az ember így lett megteremtve: Isten dicsőítésére – teljes szívbéli odaadással.
Forrás: Dékány Endre: A dráma, a muzsika, a beszéd és az igazi „BEL CANTO”, Budapest, 2017.
A kiemelt képünk forrása a Pixabay.
