Nem szentségtelenedett meg a szentély – Szász Péter a Vasárnapnak

A katolikus hit magyarázatát és védelmét feladatául kitűző oldalon számos olyan írást olvashatunk, amelyek az egyház tanítását magyarázzák el közérthető és érvekkel alátámasztott módon. A több mint fél évszázada létező hazai keresztény könnyűzene mindennapjait szinte a kezdetektől az egyházzenei viták és csatározások nehezítik meg. Szász Péterrel, a Depositum hitvédelmi oldal főszerkesztőjével arra kerestük a választ, vajon eretnekségnek számít-e – az egyház hivatalos tanítása szerint –, ha a popkultúra zenei eszközeivel gondosan kidolgozott, minőségi megszólalások megjelennek a szent liturgia szolgálatában?

– A beszélgetésünk kiindulási képeként hadd idézzem magunk elé az Esztergomi Bazilika karzatának két, egymás mellett álló szoboralakját: Szent Cecíliát és tőle balra a lantot – az erős fantáziával rendelkezők szerint „gitárt” – pengető angyalt. Ha hűek akarunk maradni az egyház tanításához, kimondhatjuk, hogy van helye a keresztény könnyűzenének az egyházban és annak liturgiájában?

– Nem kérdés, hogy van-e helye. Aki ezt tagadja, az egész egyháztörténetet kérdőjelezi meg. A mai értelemben vett könnyűzene fogalom megfeleltethető minden kor populáris zenéjével, amely a kor emberének életérzéséhez adaptálódott. Ennek mindig volt helye az egyházban. A nyugati egyházfejlődés azt mutatja, hogy még az istentiszteleten is megjelenhetett, nagyjából nyolcszáz éve. Az egyházi könnyűzene ellen felhozott példák leginkább a hamis kiterjesztések következményei.

A liturgia soha nem szenvedte meg az adott kor populáris zenéjének megjelenését a liturgiában, attól nem szentségtelenedett meg a szentély.

A Jóisten az embert mindig valahova teremti időben és térben, és ez nem a véletlen műve. Az adott történelmi valóságot is meg akarja szentelni. Ha valaki ezt tagadja, az olyan lenne, mintha a szentmiseáldozatot tagadná, hiszen abban Krisztus keresztáldozata lesz jelenvalóvá az oltárainkon. Valójában nem őt hozzuk jelen, hanem a mi adott történelmi pillanatunkat annak teljességében odavisszük elé. És mindent, mint áldozatot egyesítünk Krisztus áldozatával. Ebbe azonban beletartozik a mi adott kultúránk, amelyben élünk. A felajánlott áldozatunknak ez is része. 

Cecília a keresztény könnyűzene védőszentje is

– Ez összhangban van azzal az igénnyel, hogy a szentmisében vegytiszta liturgikus zene szólaljon meg?

– Ha a szó szoros értelmében, rideg leszűkítéssel beszélnénk a liturgikus zenéről, akkor nem létezhetne a polifónia, nem szólalhatna meg az orgona. Az éneket csak felszentelt személy énekelhetné – ha párhuzamot vonunk a jeruzsálemi szentéllyel, ahol a leviták teljesítették ezt a szolgálatot a zsoltárok éneklésével. De gondolhatunk arra is, hogy a nyugati egyház amiatt kritizálta a keletit, hogy ott túlzott mértékben elburjánzott a „himnológia” a zsoltárok helyett. Úgy is mondhatjuk kis túlzással, hogy az egyház történetében ez volt az első „könnyűzenei vita”.

A gregorián, ahogyan azt meg kellene hivatalosan szólaltatni – néhány bencés kolostort nem számítva – nem létezik.

Az embereknek megvan az igényük az éneklésre, hogy a saját hangjukkal is dicsőítsék Istent a szent liturgián abban az esetben is, ha ez éppen nem liturgikus szövegekkel történik. Ahogyan ez megvalósul például a Dobszay-Rajeczky-féle „tractus stellae”-ben, amelyről azt mondták, hogy egy csodálatos középkori darab, ám valójában az is egy ugyanilyen betét volt a „matutinum” énekeiben. Sok esetben a kritizálók következetlenül fogalmazzák meg a hideg racionalizmussal megközelített, kellő mértékben nem megalapozott érveiket.

– Vagyis a mai egyházi könnyűzene nem üldözendő a liturgiából azzal a címszóval, hogy az „parázna hangzatokból és ösztönösen rángó ritmusokból” áll, amely sehogy sem tud idomulni a szentmisében előttünk megjelenő golgotai keresztáldozathoz?

– A szentmisében a feltámadt Krisztus jelenik meg. A megfogalmazott kritika a világias és érzékies dallam kérdéséről szól, ha értelmezni szeretnénk azt. Az ember érző lény, fizikailag is az. Isten dicsőítésébe az egész embernek bele kell kapcsolódnia. A keleti keresztény kultúrában, a zsidóságban, de még az iszlámban is nagyon komoly vallásos költészet létezik.

Ha egy olyan ének hangzik el a szentmisén, amely felébreszti az érzelmeimet, abból nem következik, hogy én a templomból kilépve azonnal paráználkodni kezdek.

A középkor példái jól szemléltetik, ahogyan mondjuk a trubadúr költészet hatást gyakorolt az egyházi zenére. A paraliturgikus énekeket és himnuszokat zenekarok adták elő, amelyek így bekerültek a templomba. Ezek nagyon sokszor a világi dallamkincsből forrásoztak. Ez nem rombolta le a szentet, hanem az emberben „a legbelsőbb anyagi minőségekig lemenve, megszenteli Isten, és azok indításait is megszenteli a liturgia”, ahogyan ezt Barsi Balázs atya fogalmazta. Az ember tehát odaviszi mindenét, amije csak van, hogy a szent megszentelje azt. Összességében az említett kritika szerintem mesterkélt és hamis szembeállítás, amely következetlen a saját racionális kategorizálásuk szerint is. Természetesen a túlzásokat kerülni kell, ahogyan ezt időről-időre megtette és megteszi az egyház. Fontos, hogy a zenei megszólalások ne kerüljenek disszonáns viszonyba Isten dicsőítésével.

A II. Vatikáni Zsinat 55 éve befejeződött, de nem ért véget – Kiss Bertalan a Vasárnapnak

Kiss Bertalan nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy a „kommunizmusban a karhatalom a templomra és szentmisére szűkítette le az egyházi élet terepét. Így lett a templomból csatatér.” Vajon ma már van esély arra, hogy a szemben álló felek elássák a csatabárdokat?

– Húros hangszer már korábban is megszólalt a templomban. Például a lanton kísért zene jelen volt a reneszánsz liturgiában a polifon miséken. Bach és a műzenék, mondhatjuk, hogy szétfeszítették a liturgikus kereteket. A gregoriánhoz sokkal közelebb áll a mai könnyűzene zenei formatana. A Szilas-beatmise 1967-ben készült el, és 1968-ban mutatták be a Mátyás-templomban. 1969 adventjétől él a ma is használt liturgia. Vagyis még a trienti rítus keretei között – egyházi jóváhagyást követően – hangozhatott föl a könnyűzenei eszközökkel operáló miseciklus. Vagyis ezek a könnyűzenei tendenciák sokkal hamarabb léteztek a II. Vatikáni Zsinat liturgikus reformjának bevezetésénél – itthon is, külföldön is. Szintén a zsinatot megelőzően, XII. Piusz pápa alatt például „gyerekmiséket” írtak.

Be kellene már tudnunk látni, hogy létezik az a fajta egyházi könnyűzene, amely felcsendülve a liturgiában nem hogy nem rombolja az egyházat, hanem kifejezetten építi azt. Embereket vonz, és a lelket felemeli.

Varga László kaposvári püspök fogalmazott úgy, hogy „önmagában nem tekinthetjük értéknek a hagyományos liturgiát, csak azért, mert évszázadokon át így végezték. Abszolút érték Isten, akire a liturgiának irányulnia kell(ene). Ugyanennek kell megnyilvánulnia a populáris egyházi zenében is.” Az egyházi zenében szolgálóknak nem összefogniuk kellene inkább?

– Nekem semmi bajom nincsen azzal, ha valaki elmondja, hogy mi a baja az egyházzene jelenlegi állapotával. Úgy gondolom, hogy az egyházzenész nem egy foglalkozást űz, hanem sokkal inkább hivatást lát el. Sokszor azt tapasztalom, hogy

jópáran azok közül, akik az egyházi könnyűzenével kapcsolatban negatív kijelentéseket tesznek, a kritikájuk mögött jobbára a „ritualizmus” vagy valamiféle zeneesztétikai érvelés húzódik meg. Akár a kötődés a hagyományos rítushoz, akár a ragaszkodás a gregoriánhoz. Ez tud rombolóvá is válni, ha elvész a lényeg, és nem szeretünk eléggé.

Minden emberi teljesítményben a megszentelés által emelkedik ki a jó. Ez érvényes a könnyűzenére is. A könnyűzene nem tekinthető úgy, mintha önmagában az ördögtől való lenne. A stílust ért megkülönböztetés az időben egy teljesen hamis dolog szerintem. Minden képes bálvánnyá válni, amely által Jézust felejti el az ember.

– Az egyház hivatalos zenéje a gregorián. Ehhez azért illő a katolikusoknak ragaszkodniuk, nem igaz?

– Krisztuson kívül semmi máshoz nem szabad nem az értékéhez megfelelően ragaszkodni. „Ha valahol nem gregorián nagymise van vagy mondjuk nem régi rítus szerint miséznek, akkor oda már nem megyek” – hallani itt-ott. De ez nem helyes hozzáállás. Ez csak az esztétikai érzék kielégítéséről szól, nem többről. Ekkor az történik, hogy egy érték abszolutizálódik és kizárólagossá válik, ami nem jelenti azt, hogy a gregoriánt ne lehetne értéknek és vonatkoztatási pontnak tekintenünk. Dehogynem! Azonban ezzel nem válik a liturgikus zene kizárólagos formájává. Itt nem a könnyűzene megjelenésével vesztek el dolgok az egyházban, hiszen ennek a hangszeres analógiái a katolikus templomokban a trienti rítus alatt is felcsendültek, csak úgy, mint a középkorban.

Amit a kritikusok veszteségnek fognak fel, az – be kell látnunk – nem a megszentségtelenítéshez vezetett, hanem éppen egy kultúra megszenteléséhez.

Ugyanígy kijelenthetjük, hogy egy adott kor adott zenei stílusának megszentelődéséhez vezetett, mert megszentelhető. „A rosszat helyettesítsétek jóval, a jót tegyétek jobbá” iránymutatás alapján.

Mit sem aggódom – Sillye Jenő dala ma is hitvallásra hív

– Nemrégiben Palánki Ferenc püspök atyának is felettem a következő kérdést: van esetleg kedvenc „gitáros éneke”?

– Talán kapcsolódik is a beszélgetésünkhöz. Egyik kedvenc, ilyen stílusú énekem Sillye Jenő „Mit sem aggódom” című dala. De ezen kívül még jópár ének is közel áll a szívemhez. Jenő ezt az énekét, ha jól tudom, egy fiatalon meghalt atya temetésére írta, aki sokat tett azért, hogy a fiatalok otthon lehessenek az egyházban – mindezt a kommunizmus kellős közepén. 

Gável András

 

 

Csak az a zene ér valamit, amiért érdemes a csendet megtörni – Ifj. Sapszon Ferenc a szentségimádásról

És van Krisztus, aki ót is, újat is elővesz kincseiből – Jusztin Péter a Vasárnapnak

Orgona kontra gitár – eddig jutottunk idén a közös gondolkodásban