– Némelyek üdvözlik, mások viszont bajok forrásának tartják a II. Vatikáni Zsinat eredményeit. Minek köszönhető ez a messze nem egységes, olykor kifejezetten kritikus viszonyulás?

– Az egyház zsinatai körül – amelyek általában valamilyen hittani jellegű vita feloldása érdekében ültek össze – mindig voltak kritikus hangok is. Remek példa az utóbbira Szent John Henry Newman erős kritikája a pápai tévedhetetlenség dogmájának I. Vatikáni Zsinaton történt kimondásával kapcsolatban. Ez a kritika elvenné az ő életszentségét? Korántsem. Továbbá látva azt, hogy kritikájában mennyire volt prófétikus, és utóbb, sok-sok évtizeddel később igazolódni látszanak az ellenvetései, talán az I. Vatikáni Zsinat érvényességét vagy tanítóhivatalát ásná alá? Semmiképpen! A zsinatokon meghozott döntések mindig is hosszú időn alatt mentek át a gyakorlatba, és gyakran csak a töredékük. A II. Vatikáni Zsinat sem „dönt rekordokat” e tekintetben – nagyjából félidőben van ebben a folyamatban a többi zsinathoz képest.

– Szent XXIII. János pápa szándéka volt a zsinat elindításakor, hogy „friss levegő áradjon be az egyházba. Le kell végre rázni a császári idők porát, ami Szent Péter trónjára Nagy Konstantin óta lerakódott”. Vajon megvalósult ez az eredeti szándék?

– A huszadik század második felétől egészen napjainkig tartó kortünetre meg kellett adni az egyházi feleletet. Az egyház ehhez egészen jól alkalmazkodott az 50-es, 60-as évek állapotát mérceként tekintve, és a maga részéről igyekezett mindent megtenni. Azonban amikor szellőztetünk odahaza, arra is kell figyelnünk, hogy a friss levegő beáramlása mellett ne hűtsük le túlságosan a lakást. Szent VI. Pál pápa nem sokkal a II. Vatikáni Zsinat lezárását követően például kijelentette, hogy „a sátán füstje bejutott Isten templomába”. Ez talán jól érezteti, hogy sem a zsinatot, sem az utána következő éveket, korokat nem vizsgálhatjuk egyoldalúan. 

hirdetés

– Miben hozott újat a korábbiakhoz képest a zsinat?

– Összességében elmondható, hogy a II. Vatikáni Zsinat alapvető szemlélete a pasztorális koncepcióban ragadható meg. Ismereteim szerint nem merültek fel olyan dogmatikai vagy teológiai kérdések, amelyek feltétlenül zsinatot igénylő nagyságúak lettek volna. Emiatt a megítélése is nehezebb, mert a korábbi zsinatokhoz képest, önmagában a II. Vatikáni Zsinat „műfaja” is merőben új volt.

– Mondhatjuk azt, hogy egyfajta egyházi modernizálás zajlott – a hagyományok elhagyásával, pusztán azért, hogy párbeszéd alakulhasson ki a világgal?

– XVI. Benedek pápa nagyon gyakran beszélt a II. Vatikáni Zsinat értelmezésének két típusú lehetőségéről. Az egyik lehetséges út a „kontinuitás hermeneutikája”. A II. Vatikáni Zsinatot ez esetben a korábbi zsinatok és az egyház mindenkori hagyományának tükrében, azzal szerves egységként kell kezelni, mindennel, ami már korábban létezett, folytonosságban kell értelmezni. A másik út a szakadás hermeneutikája. Ebben mintha a II. Vaticanummal nulláról indulna az egyház, mintha újra ki kellene mindent találni, mintha nem lett volna előtte közel 2000 év hagyománya, vagy ha volt is, az szükségszerűen nem volt elég „haladó” vagy „fejlett”. A pápa a folytonosságon alapuló szemléletet tartja helyesnek és célravezetőnek. Erre egy remek példa az első zsinati dokumentum a liturgiáról, a Sacrosanctum Concilium, amely nyomokban sem tartalmazza azokat a manapság már teljes mértékben a II. vatikáni zsinatnak tulajdonított liturgikus alapelveket, amelyek megkérdőjelezése esetén hamar megkaphatja valaki a „zsinatellenes” vagy épp a „zsinattagadó” jelzőt.

Ilyenek például az oltár hívek felé fordítása, illetve a hívekkel szemben bemutatott szentmise – ezekről egy szó sem esik az idézett konstitúcióban, mégis „zsinati szellemű” újításként élnek a köztudatban.

Ugyanilyen a latin nyelv használata, vagyis inkább annak „zsinati szellemben” történő – szinte teljes – száműzése a liturgiából. Vagy a gregorián ének használata. A zsinati dokumentum hangsúlyozottan ragaszkodik és felszólít a latin nyelv megőrzésére a liturgiában, egészen konkrétan megfogalmazva arra, hogy a szentmisének az ordinariumában és a hívek és a pap „párbeszédei” során, illetve a papi zsolozsmában azt meg kell őrizni. Meglátásom szerint XVI. Benedek életművének és pápaságának jelentős részét arra fordította, hogy tisztázza a zsinat szándékát, ezen belül is a liturgikus reform alapvetéseit. Akit érdekel mélyebben, olvassa el a liturgikus konstitúció mellett – amely pusztán negyven oldal – az ő tollából a Liturgia szelleme című könyvet, valamint a Summorum Pontificum apostoli levelét. Egyértelműen egymásból következő gondolatokat fog találni, amelyek gyökere a II. Vatikáni Zsinat dokumentumának szövegében található, mégis sajnos sokak szerint „zsinatellenes”, aki így gondolkodik.

– Amit a zsinat kért a liturgiával kapcsolatban, az itthon megvalósult?

– Részben, mint általában mindenhol. Például amit Magyarországon Dobszay Lászlóék az Éneklő Egyház gyűjtemény összeállításával megvalósítottak, az szinte kimerítően megvalósítja a dokumentum előírásait az egyházi zenére vonatkozóan: népénekkincsünk megőrzésével, az egyszerűsített gregorián dallamok kidolgozásával, az énekelhető népnyelvű zsolozsma és az egyszerűsített gregorián dallamokon énekelhető proprium anyag megalkotásával a liturgikus év egészére. Még az is jobbára kompromisszum nélkül teljesült, hogy a hazai, esztergomi hagyomány dallamkincsét dolgozták bele, amely szintén zsinati útmutatás volt. Mégis az ún. „zsinat szelleme” szerint, valamilyen furcsa módon ez is némelyekben egy „zsinatellenes” életmű.

Henri Boulad SJ: A II. Vatikáni Zsinat nem tévedés volt, hanem mentőöv

– Ezek szerint azok, akik a bázisközösségek létrejöttét szorgalmazták a kommunizmus kemény érájában, és sok esetben gitáros dalokat énekeltek, egyszerre bizonyultak hűtlennek a II. Vatikáni Zsinat és a kommunisták szellemiségéhez?

– Ők szintén hűséggel tekintettek Róma felé, ebben teljesen biztos vagyok. Nyugatra tekintettek, a vasfüggönyön túlra, Rómára, ahol a szabadság és a szabadon működő, örömteli, élő egyház képét látták. Teljesen természetes, hogy egy ilyen történelmi helyzetben sok gyötrelmet vállalva vették át azokat a lelkiségi karaktereket, amelyeket a nyugat képviselt, akár a zenei stílus területén is. Emellett azok, akik azon munkálkodtak, hogy Krisztus üzenetét más módokon, az egyház nem új, hanem régi kincsein keresztül a zsinat betűje szerint próbálják a hívek elé tárni, szintén a diktatúra célkeresztjébe kerültek, hiszen így a hívek, a papság közelebb kerülhetett volna az Egyház tanításához. Ennek megakadályozására

a kommunizmusban többek között az egyházi közösségi tereket elkobozta a karhatalom és a templomra és szentmisére szűkítette le az egyházi élet terepét. Így lett a templomból csatatér.

Két, látszólag ellentmondó tábor feszült egymásnak: mindkettő a II. Vatikáni Zsinat tanítására, vagy annak szelleméből nyugaton elterjedt praxisra támaszkodva egy azon templomon belül „ütötte” egymást, az egységre és engedelmességre alapozva – a kommunisták legnagyobb örömére. A legtöbb hívőhöz nem jutott el hatékonyabban a krisztusi tanítás, és bónuszként még – akkor még ezt nem tudhatták, csak remélhették – hosszú évtizedekre megosztották a híveket. Mesterséges módon kerültek egymással szembe, pedig valójában közös irányba néztek. 

– Mára változott ehhez képest valami?

– Ezt az anomáliát meg kellett volna már haladnunk az elmúlt harminc év alatt. Hosszú évszázadokon keresztül a Katolikus Egyház tanítása határozta meg Európában, hogy ki az ember, mi a feladata, mi a társadalom szerepe, az Egyház adta az átfogó narratívát. Ez a huszadik századra erőteljesen háttérbe szorult, mára tulajdonképpen teljesen el is tűnt. Ma a világi mainstream szinte minden tekintetben az egyház tanításával ellentétes. Nyugodtan mondhatjuk, hogy odáig jutottunk, hogy

mindaz, ami meghatározza az ember életét és a társadalom feladatát a mai fősodratú nyugati keretelbeszélésben, az alapvetően egy pogány, bálványimádó narratíva.

Az Egyház pedig folyton reagálni kénytelen, ahelyett, hogy a narratívát irányítaná.

– Mi lehet az egyház feladata egy ilyen közegben?

– Az egyháznak mernie kell a „világ fiainak szemében” botrányosat mondani, amelyről mi természetesen tudjuk, hogy az Jézus Krisztus tanítása. Mindenkinek személyes felelőssége van ebben részt vállalni, állapota szerint. A hangsúly természetesen a személyes felelősségen van. Nem mondhatjuk azt, hogy ha majd a rendszert megváltoztatjuk, attól majd nekem és másnak is jobb lesz. Ellenkezőleg: ha nem vagyok elégedett azzal, ami az Egyházban vagy a társadalomban van, akkor előbb a saját életemben kell rendet rakni, legyek jobb annál, aki tegnap voltam. Váljak szentté ott, ahol vagyok. Ezzel az egyháznak is jobb lesz, a társadalomnak is jobb lesz.

A rendszerszintű változásoktól várni, hogy az egyénnek jobb legyen, egy alapvetően marxista gondolat, amely teljesen összeegyeztethetetlen a katolikus hittel. 

Baloldali kereszténység márpedig nem létezik

– Ferenc pápa ezzel szemben a közelmúltban is olyan kijelentést tett, miszerint „a társadalmi igazságosság nem alapulhat egyenlőtlenségen, amelynek a strukturális okai ellen kellene közösen dolgoznunk”. Lehet, hogy a Szentatya mégis csak a struktúrák megjavításában látja a megoldást?

– Újra csak a kontinuitás hermeneutikájával kell közelítenünk ehhez a kérdéshez, hogy válaszolni tudjunk rá. Ezek alapján Ferenc pápa meghatározott egy célt, reagálva egy kortárs jelenségre. Arra is rámutatott, hogy milyen módozatokkal látja azt elérhetőnek. Ám nekem mint hívőnek az a felelősségem, hogy az én személyes életemben megvizsgáljam, hogy ezt az iránymutatást hogyan tudom nyilvánvalóvá tenni.

Erre azonban a szélsőbaloldali, illetve liberális narratíva azt feleli, hogy a pápa által felvázolt célok eléréséhez egyetlen biztos út a „szocializmus”.

Viszont a másik oldalon, ugyanezzel a biztonsággal jelentik ki, hogy az egyetlen hatékony eszköz  ebben a kérdésben a „szabad piacgazdaság”. Sajnos innentől kezdve a politikai beállítottságon múlik, hogy ki, hogyan foglal majd állást, és nem feltétlenül biztos, hogy ez jól van így.

A különböző világi ideológiák ilyen mértékű túlhangsúlyozása teológiai kérdésekben szükségszerűen anomáliákhoz vezet, ahogy az például a felszabadítás teológiájában is tetten érhető.

A felszabadítás teológiája egyházi szemszögből aggályos lehet

– A II. vatikáni zsinat Lumen Gentium konstitúciója egyértelműen hangsúlyozza a laikusok személyes felelősségvállalását a világban. Mégis sokszor hallani ma ezzel ellentétes véleményeket, szerint szerencsésebb lenne, ha a politikában direkte nem jelennének meg a keresztény értékek, nehogy végül a vallásszabadság sérüljön ezáltal. A zsinat szerint a keresztény hívők részt vállalhatnak a politikában vagy sem?

– Természetesen ez feladata a keresztényeknek a zsinati dokumentumok alapján is, ha erre kaptak hivatást. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy nem volt ezelőtt olyan zsinat, amely a laikusok feladatairól ilyen bőségesen fogalmazott volna.

A világiaknak feladatuk, hogy az evangélium világosságát vigyék még akkor is, sőt kiváltképpen, ha közéleti hivatásuk van. Ez azt is jelenti, hogy lesznek olyan helyzetek, amelyben a keresztény politikusnak tanúságot kell tennie így akár potenciálisan keresztényüldözés áldozatává téve saját magát.

De ez a „szerződés” része, és még csak nem is az apró betűs rész, hiszen a hegyi beszédben Jézus Krisztus így fogalmaz: „Boldogok vagytok, ha miattam gyaláznak és üldöznek benneteket és hazudozva minden rosszat rátok fognak énmiattam. Örüljetek és ujjongjatok, mert nagy lesz a mennyben a jutalmatok!”.

– Hamarabb láthatóak lennének a zsinat gyümölcsei, ha a zsinati dokumentumokat egyre többen megismernék?

– Ez kétségtelenül így van. Sokan csak elemzések és összefoglalások szintjén találkoztak a II. vatikáni zsinat konstitúcióival és rendelkezéseivel. Ezekből nem hogy teljes, de gyakran nagyon is torz képet kaphatunk. Én például minden évben egyszer újra elolvasom a Sacrosantcum Conciliumot, hogy világosan éljen bennem az a kép, amit a zsinati atyák irányként meg kívántak jelölni. A mai világnak a leginkább arra lenne szüksége, hogy legalább mi katolikusok tanúságot tudjunk tenni arról az egységről, amelyért Jézus imádkozott kereszthalála előtt. Lehetnek nézeteltérések, amelyeket szeretetben meg lehet vitatni, és még azzal sincsen baj, ha nem érünk nyugvópontra felettük. De jaj nekünk, ha marakodásainkkal botránkoztatjuk meg a világot, és nem azzal hogy a világ által legyőzött „dicstelennek látszó, alig emberi ábrázatú” szenvedő szolgát imádjuk Istenünkként.

Gável András

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:

Hát ki az az Apolló, és ki az a Pál?

Eldöntendő kérdés: koldus vagy királyfi

Kiemelt képünkön: bíborosok hagyják el a Szent Péter bazilikát a II. Vatikáni Zsinat idején, 1962-ben. Fotó: Catholic Press Photo