A „felszabadítás teológiája” egy Dél-Amerikából útjára induló, keresztény kinézetű, marxista eszmei gyökerekkel bíró szellemi irányzat a katolikus egyház berkeiből. Látásmódja szerint a szegények és minden más kirekesztett, a társadalom peremére sodródott réteg felemelésével élhető meg hitelesen a kereszténység. Ha az megvalósul, azután lehetséges csak kapcsolatba lépni Istennel. Ez a nézet szembemegy az eddigi, istenközpontú elgondolással, amely vallja, hogy minden, így a jótett is, egyedül az istenkapcsolatból eredeztethető. Az „új kereszténység” humanista köntöse alól egyre-másra torzszülöttek bújnak elő. Idehaza is, ahol a baloldali ellenzék azt a látszatot kelti, hogy az ő térfelükön is létezik hiteles kereszténység, ha minden koldusból királyfi lesz. Ám az evangélium tanítása csak látszólag támasztja alá ezt a nézetet, amelyből Krisztus keresztvállalása mintha újra meg újra kimaradna.
A mai ember hajlamos a világban található rossz miatt olyan utakat keresni, amellyel ez a fenyegetés legyőzhető, de minimum kikerülhető. Itt is, ott is felüti a fejét a kereszténység gyakorlati akciótervét felvázoló vízió. Sokan Assisi Szent Ferenc radikális krisztuskövetésével példálóznak, aki a nincstelen, kiszolgáltatott és beteg emberekben ismerte fel a Megváltó, a Szabadító tekintetét.
Az evangéliumban, miután az asszony megkente drága olajjal a Mester lábát, Jézus kijelenti a nagy pazarlás miatt felhördülő apostoloknak: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem. Szegények mindig lesznek veletek, de én nem maradok mindig veletek. Amikor az illatos olajat testemre öntötte, a temetésemre tette. Bizony, mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.” (Mt 26, 10-13)
Jézus ezzel a tettével nem kisebbíteni akarta a szegények iránti nyitottság értékét – ebben teljesen biztosak lehetünk. Példájával azonban kifejezte, hogy minden tettünknek megváltottságunk titkából, Isten tanításából kell erednie. Vagyis lehetnek világmegváltó gondolataink a társadalom jobbá tételére és a szegények felkarolására, de ha azok középpontja nem egyedül Isten és a vele való élő kapcsolat, akkor az egész merő emberi erőlködéssé válik. Egy eszmévé, egy új (vagy régi?) „izmussá”, amelynek
gyökerében a földi szenvedés, vagyis Krisztus életünkben, ajándékként megjelenő keresztjének kikerülése, következésképp megváltottságunk tagadása, végső soron pedig az istentelenség áll.
Világos, hogy a kereszt vállalása nem könnyű program. Az ember alapvetően a kényelmes életet szereti. Ám mindazok, akik felfedezték, hogy a keresztvállalással Jézus Krisztus arca eleven valóság lesz az életükben, akivel élő kapcsolatba kerülhetnek, már nem akarnak kerülőutakat tenni – mindenáron ragaszkodva a földi mennyország megteremtéséhez és a sérelmüket orvosoló igazságszolgáltatáshoz…
hirdetésLétezik egy szellemi áramlat és a nyomában egy marxista ideológiával alátámasztott, kereszténynek nevezett irányzat, amely nem Isten jelenlétéből kiindulva látja a hit helyes útját – hanem épp fordítva. A szegények megsegítéséből és felkarolásából indul ki, a világ gazdasági, politikai, társadalmi megjavításából, mert e nézet szerint ezáltal felfedezhető lesz Isten arca a világban és a saját életükben.
A „felszabadítás teológiájának” hívott irányzat azonban jobban épít az ember tettére, mint Isten jelenlétére (amely azután meghatározhatna minden jó cselekedetet és döntést). A legszegényebb társadalmi rétegeknek kíván igazságot szolgáltatni.
Térnyerésével egy optimálisan élhető világot remél – itt, a földön. A szenvedés és a kirekesztettség ellen küzd, de közben nem veszi észre, hogy éppen Istent kezdi el mellőzni az empatikus, másokat felemelő, humánus akcióiban.
„A hit tettek nélkül halott” – hirdeti a Biblia. Ám a tettek Isten nélkül legalább annyira halottak. Kalkuttai Szent Teréz élete gyönyörűen példázza, hogy minek kell az életünkben az első helyen állnia. Az Indiában a legszegényebbekkel törődő, őket felkaroló és gondozó szerzetesnő vallotta, hogy ezekben a kitaszított emberekben valóban Krisztus van jelen. Ám az értük végzett szolgálatot mindig megelőzte az Istennel töltött komplentatív idő, amely látszólag feleslegesnek tűnhet a gyakorlatias hatékonyság szemszögéből. Az Isten szemében óriássá változott, törpe termetű asszony azonban életével bizonyította be, hogy Isten nélkül semmit sem érnek a tettei. Ezért tehát az istenkapcsolat az első – azután következhet a szolgálat.
A felszabadítási teológia dél-amerikai áramlatának szellője, nagyjából Ferenc pápa megválasztásával, elérte Európát is, ahol egyre nagyobb teret hódít. Az európai kultúrkörben azonban az eszmeiség mögött meghúzódó marxizmus már ismerős fenegyerek. Emiatt látszólag kétfajta kereszténységgel találkozhatunk nap mint nap, amelyek értelemszerűen folyamatos küzdelmet vívnak egymással, híveket védve vagy azokat toborozva maguknak. Az eddigi mellett megjelenik a baloldalon is megélhető „krisztuskövetés”. Ez el akarja hitetni, hogy lehet az eddigiektől eltérő módon is kereszténynek lenni.
Csakhogy a mindenkit és mindent elfogadó empátia keretében ott sorakoznak a homoszexuálisok, az LMBTQ-lobbi, a feministák – és még sorolhatnánk.
Nem kell meglepődnünk azon sem, hogy a társadalom peremére kerültek közül mindenkit felkaroló hasznos kereszténység a liberalizmus és a rohamosan pusztuló földkerekség miatt vészharangot kongató zöldek barátja lett. Olyannyira, hogy azok a keresztények, akik ezt az „új kereszténységet” elutasítják, üldözötté lesznek néhány országban saját egyházukon belül is, világi mércével mérve pedig különösen.
Itthon is megjelentek ennek a torz kereszténységet rejtő áramlatnak az első fecskéi. Azt igyekeznek velünk elhitetni, hogy baloldali módon is lehet kereszténynek lenni. Összeboronálják magukat az olyan pártokkal, amelyek igent mondanak a magzati élet kioltására, kis személyes előnyökért cserébe eladják a hazájukat, és egy politikába igazán soha bele nem szóló, a templom falain belülre korlátozott kereszténységet tartanak egyedül életképesnek.
A magyar ellenzéknek épp jókor jön a dél-amerikai fuvallat. Segítségével látszólag egy kereszténységgel kompatibilis alternatívát kínálnak fel a választóknak. Érezhetően egyre többen kapják be a csalit: az értelmesnek és hasznosnak tűnő kereszténységet.
A kereszténység szakzsargonját tökéletesen ismerő és beszélő korábbi hitoktatók, közösségszervezők, püspökök és papok állnak az ügyük mellé, azt hangoztatva: a keresztényeknek fel kell karolniuk a kirekesztetteket (válogatás nélkül elfogadva mindenkit, bármilyen életet éljen is, szőröstül-bőröstül), és nem szabad beleszólniuk a politikába – a vallásszabadság védelme miatt, ugye. Persze. Értjük.
Azonban ettől európában is kialakulófélben lévő gondolatiságtól nem szabad megrettennünk – hiába tűnnek fel itt is, ott is, a legváratlanabb helyekről a szószólói. Észre kell vennünk, hogy a leghitelesebbnek titulált új kereszténység harsogva hangoztatott (és erőltetett), Istent csak névleg hordozó szólamai ugyanúgy keresztként jelennek meg az életünkben… Nem felejthetjük el azonban, hogy a kereszt vállalásával maga Krisztus jelenik meg az életünkben.
Hinnünk kell, és meg kell hallanunk, hogy az ő jelenléte, a vele való élő kapcsolat indítani fog bennünket a szegények és más kirekesztettek felkarolására olyan módon, hogy eközben nem mondunk igent a bűnre és az istentelenségre: a kereszténynek mondott, toleráns, az empátiánkra játszó, a liberalizmussal rokon és marxista gyökerű humanizmusra.
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
A liberális szenny százféle csatornán ömlik ránk – Sebők Sándor atya a Vasárnapnak
A kiemelt kép forrása: Pixabay
