Varsói lecke, budapesti kísértés – A kétharmad nem garancia a józanságra
A jogállam buldózerei: miért veszélyes, ha a demokráciát is törvényen kívül védik?
Donald Tusk 2023-as lengyelországi győzelme után a baloldali-liberális koalíció olyan lendülettel látott hozzá a „jogállam helyreállításához”, amilyet ma Magyarországon is látni vagy éppen látni szeretnének sokan.
Az ígéret patyolattiszta volt: visszaadják a demokráciát a népnek, és kisöprik a PiS (Jog és Igazságosság) pártállami befolyását az állami intézményekből. A valóság viszont hamar arcul csapta a kormányt. Andrzej Duda államfő kemény ellenállása miatt Tuskék gyorsan rákényszerültek a jogi szürkezónára: alkotmánybírósági döntéseket „felejtettek el” publikálni, párhuzamos bírósági struktúrákat építettek ki, és ha a szükség úgy kívánta, egyszerűen átléptek az alkotmányos korlátokon.
Az eredmény? Egy lassan, de megállíthatatlanul fortyogó közjogi káosz. Lengyelországban ma gyakorlatilag két, egymást el nem ismerő jogrendszer él egymás mellett. A társadalom még mélyebbre süllyedt a lövészárkokban, az intézményekbe vetett utolsó morzsányi bizalom is elillant, a válságnak pedig se vége, se hossza. Európa ugyan elégedetten bólogatott – és menet közben megnyitotta a pénzcsapokat –, de a varsói hétköznapokban a diadalittas hangulatot rég felváltotta a fásultság és a jog bizonytalansága.
Magyarországon persze egészen más a politikai koordináta-rendszer, elsősorban a megszerzett kétharmados többség miatt. Magyar Péter kormányának nem kellene alkudoznia, sem jogi kiskapukat keresgélnie. Mivel Sulyok Tamás köztársasági elnök nem hajlandó önként távozni, a hatalom nyíltan beszél az Alaptörvény átírásáról. Ez kétségkívül gyorsabb és hatékonyabb módszer, mint a lengyel ügyeskedés – de éppen ezért sokkal veszélyesebb is.
A korlátlan sebesség ugyanis elvakít. Amikor egy parlamenti többség egyetlen tollvonással, a pillanatnyi politikai szükséglet szerint mozdíthat el egy megválasztott államfőt, ott megáll a kés a levegőben. Hol húzódik meg ezután a határ? Ma Sulyok Tamás a célpont, de holnap bárki más sorra kerülhet, aki útban van. A precedens ugyanis beég a rendszerbe. Aki most lelkesen tapsol a „gyors tavaszi nagytakarításnak”, az könnyen arra ébredhet egy következő politikai ciklusban, hogy ugyanezt a baltát az ő nyakára készítik ki.
A lengyel lecke világos: az intézmények erőszakos, politikai vezérelt átírása nem oldja meg a rendszerszintű problémákat, csupán új, nehezebben kezelhető konfliktusokat szül. A jogállam megerősödése helyett a kiszámíthatóság vérzik el, a politika pedig végleg maga alá gyűri a jogot. Különösen visszás, hogy mindezt az az Európai Unió figyeli elnéző, sőt támogató mosollyal, amely korábban minden hasonló – igaz, ellenkező előjelű – budapesti lépésnél azonnal diktatúrát kiáltott. A kettős mérce szinte vakít.
Magyarországnak most van esélye arra, hogy tanuljon Varsó buktatóiból. Nem az a kérdés, hogy kell-e változás – a választók korábban világossá tették, hogy a régi berendezkedés tarthatatlan. A valódi kérdés a hogyan. Képesek vagyunk-e tiszteletben tartani a jogfolytonosságot, vagy mindent feláldozunk a pillanatnyi politikai erőfölény oltárán? Az előbbi államot épít, az utóbbi rombol – még akkor is, ha a szándék mögötte elvileg nemes.
A történelem néha ismétli önmagát, de a figyelmeztetései makacsok: a demokrácia védelmében elkövetett alkotmánysértések a végén mindig magát a demokráciát égetik fel. Lengyelország most a saját bőrén tanulja ezt a leckét. Rajtunk múlik, hogy Magyarországnak ne kelljen még egyszer végigjárnia ugyanezt a tévutat.
Vezetőkép: Gemini
