Egyre többen kerülnek a „felszabadítás teológiája” bűvkörébe: papok, püspökök, teológusok és politikusok – külföldön és idehaza egyaránt. A dél-amerikai eszmeáramlat feladatának tartja, hogy a meglévő politikai és társadalmi struktúrák helyett egy széles körben elfogadható alternatívát kínáljon fel. A szegények jogaiért zajló küzdelemben akár a fegyveres összetűzéseket is elfogadhatónak tekintő nézet mára kiteljesedett. A személy egyéni lelkiismeretének abszolutizálásával az objektív bűn fogalma (és ezzel a személy által elkövetett bűnös cselekedet súlya is) relativizálódik. Az így kialakuló torzszülött egyház a liberális kereszténység akár erőszakkal is védendő gyermekévé válik.
„Nem adhatjuk alább: Jézus tanítványaiként, nagykorú keresztényként nekünk magunknak kell megadnunk a konkrét helyzetre vonatkozó válaszokat. Új típusú, politikailag érzékeny teológiára van szükség” – állítja Patsch Ferenc jezsuita a „felszabadítás teológiája” védelmében megfogalmazott írásában.
Felmerülhet bennünk a kérdés: vajon tényleg az egyház feladata lenne, hogy az éppen aktuális politikai változásokra rezonálva alakítsa ki a maga „újszerű teológiáját”? Vajon nem lehetséges, hogy ezáltal sérülhet, vagy el is torzulhat az egyház által őrzött hitletétemény – a katolikus egyház minden korban érvényes tanítása?
A felszabadítás teológiájának nevezett szellemi irányzat Dél-Amerikából indult el az 1960-as években. Az elszegényedett, gazdagok által kizsigerelt szegények között szolgáló szerzetesek és papok úgy látták, nem elegendő a hit igazságait megtanítani, azokról csupán beszélni. Véleményük szerint a Szentírás Istene nem passzív, hanem a vállára veszi a szegények és a szenvedők terheit.
Ezek a papok úgy látták, az elnyomás megszüntetése érdekében vívott harcban semmilyen eszköztől nem szabad visszariadni. Akár fegyvert is fogtak az evangélium nevében. Meg akarták változtatni az igazságtalan világi berendezkedést, ha kell, akkor erőszak árán is. Úgy vélték, a teológia feladata nem lehet csupán a világ magyarázata a Biblia és a szent hagyomány fényében. Amennyiben és amilyen mértékben ez a felszabadítás sikeres, olyan mértékben segíti az embert az üdvösséghez.
Az új irányzat képviselői szerint az egyén bűne nem olyan súlyú, mint a strukturális berendezkedés bűne. Azt állítják, hogy elsősorban a társadalmat kell megváltani, hiszen az az, ami lett eleve rossz. A teológiai irányzat gondolkodói úgy látták, hogy a meglévő társadalmi berendezkedések lebontására a szocializmus és a marxizmus kínál megfelelő eszközöket.
hirdetésAz egyház a nyolcvanas években hivatalosan is helytelenítette ezt a szellemi áramlatot,
mondván: a benne foglalt nézetek azt hangoztatják, hogy ebben a világban kell keresni a teljes igazságot, és nem az eljövendőben. Akár erőszak árán is… Ám a jézusi példa semmiképpen nem buzdít erőszak gyakorlására. Ha nem így volna, Jézus Krisztust ma mint zélóta vezért tisztelnénk. A Messiás király ugyan megtehette volna, mégsem hívta le önmaga védelmére a mennyei seregeket. Minden bizonnyal
a Hittani Kongregáció nem akart asszisztálni a felszabadítás teológiája keresztény köntösbe bújtatott marxizmusához.
Miután 2018-ban az egyház szentté avatta Óscar Romero vértanúhalált halt El Salvador-i érseket, aki a szegények és az elnyomottak védelmében lépett fel, sokan úgy látják, a Vatikán rehabilitálta a hatvanas években született mozgalmat. Ám erről nincsen szó. Ferenc pápa a 2015. február 3-i dekrétumában kinyilvánította, hogy
Romero érseket „a hite miatti gyűlöletből gyilkolták meg”, noha az érsek nyíltan szembeszállt az elnyomó társadalmi struktúrákkal, amely tömegeket dönt nyomorba, ám a fegyveres erőszak és vérontás legalizálása távol állt tőle.
Az eszmerendszer megítélése továbbra is kérdéses az egyházban. Azzal ugyanis, hogy az adott társadalmi berendezkedéshez történő viszonyulás határozza meg az egyház tanítását, bizonytalan alapokra helyezi az egyház abszolút igazságként őrzött értékeit. Nem lehet tehát a társadalmat abszolutizálni, mondván: alapvetően azzal kell foglalkozni, minden más kevésbé fontos.
Így a nép által preferált dolgok kerülnek a középpontba a keresztény igazságok helyett. Elhalványodik a bűn fogalma, figyelmen kívül kerülnek a követendő isteni törvények, mert azok már nem foglalkoztatják a társadalom többségét.
Ennek következtében lekerekítődnek a korábban sarkos fogalmak, és a szavak eredeti értelme elhomályosul, amelynek jelentős értékvesztés lesz a következménye. Ellenben új, közkedvelt problémák nyernek teret. Olyanok, mint például a klímaváltozás, a szegénység, a migráció kérdése.
A folyamat eredménye, hogy aránytalanul felértékelődik a személyes felelősség kérdése, szemben az objektív erkölcsi megítéléssel. Az egyéni lelkiismeret követése nagyobb, olykor kizárólagos jelentőségűvé válik. Így
az egyén a bűnt már javarészt a saját – meglehet tévesen működő – lelkiismeretéhez képest fogja meghatározni. Az abszolút igazság fontossága eközben rohamosan csökken, mígnem teljesen eltűnik.
Ebből egy olyan magatartás nyer magának biztatást, amely látszólag a toleranciára és a másik ember elfogadására épít. Az objektív bűn hiányában a korábban objektíve bűnösnek ítélt cselekedeteket akár elfogadottnak is tekinthetjük. Hiszen a bűn leginkább a társadalmi rendszerek kirekesztő vonásaiban ölt testet.
A látszólag keresztény tanításként jelentkező elfogadás, amely az ember személyére irányul, kiváló táptalaja lesz a mindenkit – minden tettével – kötelezően elfogadó és elfogadtató liberális irányzatoknak.
Nem véletlen, hogy az egyházban és a társadalmi színtereken újra feléledő felszabadítás teológiája egyre nagyobb teret kezd nyerni magának. Az egyházon belül utat nyit a kívülről, a világ felől az egyház irányában tett elvárásoknak (cölibátus, nős papság, az lmbtq-személyek elfogadása, genderelmélet).
Társadalmi szinten a dél-amerikai eszmeáramlat alkalmas eszköz arra, hogy egy olyan ideális képet lehessen elhitetni azokkal, akik egy „lazább, befogadóbb kereszténységben” hisznek, amely láttatja, hogy létezik felelős kereszténység a liberális illetve baloldalon is.
Az objektív keresztény értékrend súlypontja eltolódik: a világ ökonómiai válsága összekötődik az emberi felelősségvállalással, a teremtett világ védelme kezd abszolutizálódni, a mindenkit elfogadó, senkit ki nem rekesztő, a társadalom peremére szorultakat felkaroló világkép válik egyedül elfogadhatóvá.
Egy földi mennyország válik a keresztény reménységünk tárgyává – mintha ez hozná el a megígért üdvösségünket. A szenvedés értéke eltűnik, a kereszt vállalása kikerülendővé válik. Pedig Jézus Krisztus evangéliumi tanítása ezt sehogyan nem támasztja alá. Mindezzel azonban degradálódnak és a kihalás szélére sodródnak az örök isteni – és hozzátehetjük: nemzeti – értékek. A vonatkoztatási pont többé nem Isten és az evangélium lesz, hanem a humanitás és a tolerancia – egyre inkább az objektív istenkép nélkül.
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
