Jártam hittanra, szerencsére más volt a hitoktatóm…

Nem viccelek: ezeket az empátiámra leselkedő – ha azokat elutasítom, engem embertelen, lelketlen jelzőkkel felmatricázó, a társadalomból már-már kiutasító – véleményeket a legközelebbi keresztény barátaimtól is megkapom. Néha teljesen egyedüli harcosnak érzem magam. Sőt, még az is megfordul a fejemben, hogy valóban én lennék az ítélkező és a kegyetlen, csak mert helytelenítem a magzati életek meggyilkolását.

A Mindenki Magyarországa Mozgalom nagy karimás kalapban észt (pontosabban szellemi vészt) osztó hitoktató üdvöskéje vélhetően egy új vallás új tanait kezdi terjeszteni, amely csak a látszat és a szóhasználat szintjén egyezik meg a kereszténységgel, ám ennél több közös pont aligha fedezhető fel bennük.

A „lehetek így is keresztény” fordulattal jellemezhető, kialakulóban lévő „felekezet” a liberális gondolkodás arzenáljából válogatja eszközeit, újszerű hittételeinek alátámasztására pedig egy-egy populáris „menő arcot” hálóz be magának – legyen az a saját alattomos céljaira kierőszakolt szelfin egy motoros pap, egy szókimondó apáca, vagy maga a tüntetőknek „békés üzenetet küldő” püspök.

Hitoktatónk legutóbbi megnyilatkozásával azonban minden határon túllépett. És ez már nem védhető és magyarázható tovább. Furcsa gondolkodását mutatja, hogy még örült is annak, hogy megírtuk és véleményeztük a lengyelországi tüntetésekkel kapcsolatos, a magzati életek tömeggyilkossága mellett kardoskodó álláspontját.

Mikor mondta azt az egyház, hogy ugyan már, kérem szépen, végül is annyit változott a világ, hogy tulajdonképpen az abortusz is belefér a kereszténységünkbe? Soha.

És nem is fogja. Na, ezt még Ferenc pápa kijelentéseiből is nehéz lenne összevágni. Vagy ha mégis, azzal kapcsolatban azonnal magyarázatot adna a Szentszék.

Minden emberi cselekvés, mely az anyaméhben lévő élet kioltására irányul, abortusznak minősül, attól függetlenül, hogy maga az abortusz cél vagy „csak” eszköz valamilyen cél elérésében – vallja töretlenül az egyházi álláspont. Nekem nagyon tetszik, hogy a püspökeink határozottak ebben a kérdésben. A lombikprogram ellenzése mellett – amely nemcsak az eljárás során elpusztított életek miatt aggályos, hanem azért is bűn, mert egyszerűen szembemegy a világot teremtő Isten tervével, amikor különválasztja a szentségi házasságban élő házastársak nemi aktusát a megtermékenyítéstől (sőt, konkrétan a nemi kielégülést a szexuális együttléttől), és akkor a megoldásnak javasolt fogamzásgátlás körüli polémiát már ne is említsük. Veres András püspök a rezidens orvosokért is felemelte a hangját nem olyan régen, hogy őket ne lehessen kötelezni semmilyen szinten sem az abortuszműtéteken történő részvételre. Az MKPK elnöke egyébként még ennél is tovább ment, amikor úgy fogalmazott, hogy

„családokat erősíthet meg az elfogadott, megszületendő gyermek”.

Na, az ilyen kijelentések ellen már több szinten is prüszkölnek idehaza. Jóllehet Magyarország Alaptörvénye védi a magzati életeket a fogantatás pillanatától kezdve, az abortuszt szabályozó törvény szintjén ettől a határozott állásfoglalástól már jelentős eltérés mutatkozik – jelenleg. Amikor a lengyel alkotmánybíróság életpárti döntésében a magzatok védelmének kiterjesztése mellett tette le a voksát, feminista-, szélsőbaloldali- és liberális csoportok dúlták fel Lengyelországot.

Idehaza is kitermelődtek a mi saját „katolikus teológusaink”, akik az egyháznál is jobban tudják, mit kellene tenni, hogyan lenne szükséges élet-halál, bűn-nem bűn kérdésben megnyilatkozni. Itt van most például a Lukácsinál nagyságrendekkel iskolázottabb Doktor Perintfalvi. Aki az öndefiníció szerint feminista(!), progresszív(!) katolikus(!) teológus, a Magyarországi Teológusnők Ökumenikus Egyesületének elnöke (tehát nem akárkisenki), a grazi Karl-Franzens Egyetem oktatója. Nos, Perintfalvi Rita a lengyelországi események után az egyházat „álszentségesnek” nevezte, mondván, az abortuszellenesség mellett mindent meg kellene tennie azokért az anyákért, akik nem estek át az abortuszon, és nem elegendő, sőt mi több: „farizeusi” dolog csak tiltani a magzatok „elhajtását” – ahogy ők nevezik a szerintem egyértelmű gyilkosságot.

A magyarországi visszhangok tehát sajnos nem egységesek. Az ellenzék a kormánybuktatás halvány reményével azonnal benyalt a magyar társadalom abortuszpárti – talán még kisebbik… – felének, azt hangoztatva, hogy a lengyel események után a magyar törvényhozás is húz egyet vagy kettőt az abortusztörvény jelenleg igencsak megengedő övén. Ahogyan most lengyel barátainknál, úgy idehaza is természetesen többről van szó.

Az abortuszpártiság trójai falovában minden ott van, amitől a keresztény értékeket valló államoknak meg kell védeniük magukat.

A liberális érzékenyítés már szépen csendben elkezdődött itthon is. A lengyelországi tüntetésekkel egy időben olyan interjúk látnak napvilágot, amelyekben könnyes szemű édesanyák sóhajtanak fel megkönnyebbülten, hogy létezik olyan szervezet, amelyik a magyar egészségüggyel ellentétben, körültekintéssel végzi el a magzatok – sokan nem tudják, hogy jogszabályilag nem kötelező – genetikai vizsgálatát. (Azért az kétségkívül kimutatott tény, hogy a genetikai vizsgálatok szerint betegnek megállapított, következésképp abortált magzatok utólagos vizsgálata alapján kiderült: a meggyilkolt életek nyolcvan százaléka teljesen egészséges volt. Tévedésből taszították le őket a modern tömeggyilkosságok Tajgetoszáról.)

A sunyi cikkek mégis az empátiánkra játszanak, míg cinkosokká nem válunk a bűnben. A figyelmetlen olvasó simán igazat ad a megkönnyebbült kismamának, aki a borzalmas vizsgálatok után végül egészséges gyermeket szülhetett meg, de aki kész lett volna megöletni a betegnek prognosztizált saját magzatát. És mi ezt az egészet hipp-hopp bekajáljuk – tisztelet a kivételnek. Észre sem vesszük, hogy az együttérzés és a hamiskás tolerancia lelkünkbe engedésével párhuzamosan leokézzuk a betegen megszületni akaró emberi életek meggyilkolását.

Meglepetés az oltárnál

Miért nem elég ezeket a – például – Down-szindrómás – emberi testtel, lélekkel, szellemmel bíró, és a világ felé csupa szeretetet árasztó – utódokat a világra jöttüket követően, mondjuk, a szülőszobán agyonlőni? Sőt, továbbmegyek: miért ne lehetne az életük későbbi stádiumában megölni az embereket, akik valamilyen betegséget kaptak el? Pusztítsuk el, teszem azt, a kovidos szomszédunkat, nehogy mi is megfertőződjünk!

Kérem szépen, hol élünk?!

A feminista törekvések már elengedték az „ez az én testem” dumát. Ez már nem hat annyira, hiszen elkezdtünk annyira liberálisak lenni, hogy már nem indít meg bennünk semmit: „a te tested, a te tested, azt csinálsz, amit akarsz, nem érdekelsz”. Most mással próbálkoznak. A tolerancia és a humánus együttérzés szlogenjei hallhatóak: „Gondolj csak bele, hova viszi haza az a »tudatlanságból« teherbe ejtett tizenhárom-tizenöt éves a gyermekét, akit az »embertelen« törvény szerint meg kellett szülnie? Szegény! Meg kellene tudnunk érteni a helyzetét, és ebben a nagyon kivételes esetben engedni neki, hogy az abortuszt választhassa!”

Nem viccelek: ezeket az empátiámra leselkedő – ha azokat elutasítom, engem embertelen, lelketlen jelzőkkel felmatricázó, a társadalomból már-már kiutasító – véleményeket a legközelebbi keresztény barátaimtól is megkapom. Néha teljesen egyedüli harcosnak érzem magam. Sőt, még az is megfordul a fejemben, hogy valóban én lennék az ítélkező és a kegyetlen, csak mert nem igenelem a magzati életek meggyilkolását?

És ha már harcosság…

Az igazi hősök nem azok, akik a méhükben fogant gyermekük elpusztítására törnek.

Az igazi győztesek az olyanok, mint az a házaspár, ahol az édesanya a várandósság huszadik hetében elvetélt. Halott magzatát úgy tudta világra hozni a koporsóvá változott anyaméhéből, hogy ahhoz abból a felajánlásból merítette az erőt, amelyet Istennek tett, éppen azokért az édesanyákért, akik lemondtak a saját gyermekeik életéről. Na, ez az igazi győzelem! A veszteség legértelmesebb kimaxolása. Semmi manír, semmi nyávogás, hanem hit az élet mellett.

A gyermekünk már a mennyből imádkozik a családunkért – a Burger család a Vasárnapnak

Ehhez képest egy nulla a mi nagykalaposunk. A hangja azonban annál nagyobb. Csak tudnám, hogy mire föl.

Azt pedig végképp szeretném megérteni, hogy a saját keresztény hittestvéreim mit esznek rajta, és végképp, hogy miért eszik meg a dumáját. 

Az újpogánysággal szimpiző baloldaliakat és a liberálisokat megértem, azt nem kell már megmagyarázni. Nekik jól jön egy ilyen hitoktató és a feminista teológus, hiszen a hangoskodásukkal sokakat képesek kiragadni a „nyájból”, azzal a szöveggel, hogy lehet másképpen is kereszténynek lenni.

Éppen úgy, ahogy ez működik a világpolitikai színtereken. Például éppen most az USA-ban. Elég volt piacra dobni a homoszexuális filmrendező Francesco-ját, amelyben a dokumentumfilm oda-odaszúrt a hivatalban lévő Trumpnak úgy kábé a választási kampány finisében, minderre a pápát felhasználva, de hogy teljesen biztos legyen a másképpen is lehetsz keresztény effekt, megszórták egy nem éppen csipetnyi elembétékúval, és egy bő hétig elhúzott hivatalos tisztára mosással.

Szegény Szentatya és szegény egyház…

De térjünk vissza mihozzánk! Ha menő vagy és fiatal, és a tolerancia meg a (hamis) irgalom fontosabb neked az igazságnál (főleg, ha ez a kettő nem áll egyensúlyban), akkor simán lehetsz magzattömeggyilkos-párti és súlytalan hazaszeretetű momentumos keresztény.

Ezzel szemben: Jézus fiatal, menő, irgalmas és igazságos (egyszerre!). Én maradok az Ő oldalán, akárki akármit mondjon is. Jártam hittanra, szerencsére más volt a hitoktatóm… Nem Lukácsi, és nem is Perintfalvi az álpróféta szakról.

 

Gável András

 

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:

Az életvédő alaposan gatyába rázta Lukácsi Katalint

Petíciót indítunk: kiállunk Lengyelország és a lengyel életvédők mellett!

Ez az én testem