35-40 évesen végre rájöttem, hogy kevés, ami most van, szeretnék valami tartalmat az életembe. Nőként mi is lehet az: egy gyerek. Végül is itt van pasim már pár éve, arra várhatok, hogy megkérje a kezem, de a saját testemről én döntök, tehát gyerekem márpedig most lesz! Fogamzásgátló tabi eldob… próbálkozunk, próbálkozunk, adunk neki egy évet… csak nem jön össze. Irány a klinika, szúrom magam hormonokkal, bármit megteszek, csak most már legyen meg. Ja, hogy nem az az élet rendje, hogy egy nő 40 évesen kezdjen a gyerekvállalásba?

De hát eddig nem értem rá, és nem találtam az igazit, mert hát kerestem, de a Gyuri mindig megcsalt – bár adtam neki 7 évet, hátha megjavul –, a Béla meg keveset keresett, és azért egy bizonyos életszínvonal alá nem adom, a Csabi meg aranyos volt, de meg akart állapodni, én meg még nem voltam rá kész, hát csak nem fogok 27 évesen otthon főzőcskézni.

De a lényeg, hogy eljutottam ide, gyereket akarok, a biológia nem számít, mert ez jár nekem, és az orvostudomány is arra való, hogy engem szolgáljon. A klinikán már ismerem a járást, mert amikor 12 évesen az első pasim után elkaptam valamit, akkor is jártam itt, meg akkor, amikor 17 évesen 72 órás tablettákért rohangáltam az ügyeletre.

De most már tényleg készen állok az anyaságra!

Felháborítanak a hírek, mi az, hogy az egyház nem támogatja a lombikot?! Hogy mer engem megfosztani bárki is az anyai örömöktől? Miért akarnak meggátolni abban, hogy boldog legyek?

hirdetés

Lehet, hogy lecserélem a Facebook-képemet is, amin az abortusz mellett tüntetek még 2004-ben, mert ki akarom tenni a #azegyházneszóljonbele matricát a szivárványos zászló alatt vonulós profilképemre.

(Azt is szeretném majd megosztani a rajongóimmal, hogy micsoda szenvedésen, tortúrán megyek keresztül azért, hogy megtapasztalhassam az anyai örömöket. )

Végül a Fecó mellett döntöttem, bár nem hiszem, hogy ő az igazi, de nagyon kedvelem. Úgy vagyok vele, hogy ha nem jön össze, akkor majd találok mást. Van, aki csak 50 évesen találja meg az igazit. A lényeg, hogy a kis csodának, aki majd megszületik, lesz egy szerető családja.

Mindegy, hogy végül Laci lesz-e, vagy Csaba, valaki mindig ott lesz mellettünk. De ha nem, hát akkor is itt leszünk mi egymásnak, hiszen elsősorban magamnak szülöm. A kis szobáját már berendeztem, teleraktam óriási plüssökkel, síkképernyős tévével, amin lehet fogni a BEBE TV-t, erre fog majd elaludni, meg aztán ott a zenélő bili, a rengeteg H&M-es vadiúj rugdalózó. Mindent meg fogok neki adni, megmutatom, hogy egyedül is képes egy nő gyereket nevelni.

Annyira szeretem már most, hogy félrerakok egy kis pénz arra az estre, ha 18 évesen bejelentené, hogy nemátalakító műtétet szeretne. Van ilyen, na. Emlékszem, ennyi idősen én is sokkal érettebb voltam a koromnál. Azon is gondolkozom, hogy egyik nap szoknyában járatom majd, a másik nap nadrágban, érezze, hogy mi, illetve ki is ő valójában. Az óvszer is be van készítve az éjjeliszekrényébe, sose lehet tudni, hogy a mai ifjúság mikor kezdi, a lényeg, hogy ne legyen baj. De ha becsusszan, hát Istenem… Én nem leszek olyan, mint a többi anya, hogy megrovom érte és szégyenkezem. Büszkén kísérem majd el az első abortuszára. Nehogy már tönkretegye az életét!

Hisz én mit meg nem tettem érte, hogy ő élhessen! Akkor nehogy már egy nem kívánt keresztbe tegyen ennek. Nem fogom kérdezni, kitől van, nem az én dolgom.

Arról se fogom lebeszélni, ha egy bácsi elhívja ide-oda, hisz ő se tehet róla, ha a saját korosztályában nem talál barátokat. Mindenkit szeretni kell, és elfogadni.

És ennek egy éve már… A kis Dániel/Daniella már bölcsiben, a karrierem meg újra felívelőben. Elégedett vagyok, már csak azon gondolkozom, hogy miért nem jött meg ebben a hónapban. Nemrég volt az első randink a Józsival, azért vele még nem tartok ott, hogy gyerekünk legyen, a munka is sok, ráadásul nagyon nehéz most a kicsivel, úgyhogy holnap elmegyek a klinikára…

Kortárs Liberális

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:

Egy normális világban ez nem történne meg

Kiemelt képünk forrása: Pixabay.