A pápának egy dolga van: hogy legyen

„A pokol kapui sem vesznek erőt rajtad.”

Miután pipán "kipápáztuk" magunkat, itt az ideje megvizsgálni, hogy a bekövetkezett események, meglepő kijelentések után miféle dolgunk maradt. Az imádság biztos. Feladatunk imádkozni egymásért az egyház nagy közösségében, különösen Krisztus felszentelt papjaiért és az egyházfőért: tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját. De az ima mellett építenünk kell az egyház közösségét a helyben ránk bízott feladat elvégzésével. Nem róma püspökétől kell várnunk minden megoldást.

Kicsit eltolódtak a hangsúlyok a pörgős, információktól dús mindennapjainkban. Ha Ferenc pápa megvakarja az Angelus közben a fejebúbját, az egész világ beszélni fog erről a merőben meglepő, persze valójában teljesen lényegtelen  esetről.

A pápának egy dolga van, hogy legyen. A puszta léte kifejezi az egységet és az egységes tanítást. Ha azt a tanítást nem bontja ki esetleg egy másik megvilágításban a rábízottak előtt, akkor is megtette a feladatát. Pont. Kész. Ennyi.

A huszadik század ettől függetlenül elkényeztetett bennünket szentebbnél szentebb egyházfőkkel, akiknek élete és tanítása világító fáklya volt egy teljesen felborult értékrendű világban. Az ő alakjuk extra ajándék volt Isten népének. De sehol nincsen leírva,  hogy egy pápának pepita tökéllyel kellene ellátnia a szolgálatát.

Miért ne lehetne a mi Ferencünk simán csak átlagos?

Ugyanúgy, ahogyan számos más esetben, amikor a világ és a keresztény erkölcsiség keresztezik egymást, valahogyan a globális küzdelem aktív harcosaivá válunk, ám eközben kipipáljuk a megélt hitünk szükséges cselekedeteinek elvégzését. Még a gőg is meglegyint bennünket, mondván, mi mindent megtettünk ezzel Isten országáért.

Dehogyis tettünk meg mindent! Ehelyett

az önámítás sátáni kelepcéjébe sétáltunk bele.

Elfelejtjük megtenni mindazt, amit Isten egyedül csak miránk bízott a misztikus testben, és azt helyettünk nem végzi el más. Leakadunk a pápán,  ám tétlenségünkkel, egyben a tévedéseket elejtő Szentatyával szembeni  küzdelmünkben valójában halott tagjai lettünk az egyháznak.

Ferenc pápa buksivakarásával és kritizálható mondataival sérült a hitletétemény? Nem. Az ellenség akkor győz, ha eközben mi ledermedünk és elfelejtünk élni.

Ne adjuk meg azt az örömöt az újpogányság patás fejedelmének, hogy megbénítva tudhassa Krisztus népét. Tegyük meg a feladatunkat helyi szinten az egyházi közösségben!

Szeressük a felebarátainkat – a homoszexuális testvéreinket is,

de az Isten törvényével és az egyház tanításával szembemenő nemi aktusaikra továbbra is következetesen mondjunk nemet, hiszen ez az egyház Bibliára épülő mindenkori tanítása.

Most így, a reformáció napja és mindenszentek ünnepének „szorításában” elgondolkodom azon, hogy Ferenc pápa magánvéleményként tett, egyházfői kijelentésein lamentálva, vajon nem esünk-e mi is az egyház nagy reformátorainak kísértésébe? Az általunk féltett örök igazság vélelmezése közben, inkább leszakítanánk magunkat az anyaszentegyház életető kebleiről? Ugyan mit ér, ha magunknál tudjuk a bölcsek kövét, de eközben már nem vagyunk részei Krisztus titokzatos testének? 

Tu es Petrus. „Te Péter vagy, azaz kőszikla. És én erre a sziklára építem az én egyházamat. A pokol kapui sem vesznek erőt rajtad.” Vagyis

az egyháznak a pokol kapuival szemben folytatott küzdelmében is Jézus által borítékolt győzelme van.

A küzdelem adott, a győzelem is. Koncentráljunk a lényegre, és kezdjünk el végre élni az egyházban, amelynek a feje megjeleníti, képviseli és őrzi a hitletéteményt és a Krisztustól ránk hagyott összes kincset sértetlenül, a maga ragyogásában. „Tartsd meg, Isten, Szentatyánkat, Krisztusnak helytartóját!”

Gável András 

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:

A ferdítési hibánál sokkal jobb a fordítási

Tévedhet a pápa, én juszt is katolikus maradok!

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!