Mit sem aggódom – Sillye Jenő dala ma is hitvallásra hív

„Misi bácsi” (csak így szólítottuk) rendszeres vendég volt nálunk, odahaza. Bármikor betoppanhatott hozzánk. Ilyenkor benézett a hűtőbe, és otthonosan kiszolgálta magát. Tudta, hogy megteheti, nem kellett tiszteletköröket tennie. Otthon volt. Amikor hisztiztünk, gumipapuccsal a hátsónkra sózott egyet, vagy bezárt minket a fürdőszobába, amíg abba nem hagytuk a toporzékolást. Nevelt. Nemcsak minket, hanem sok-sok fiatalt. Titkosan szervezett kirándulások, vagy épp kenutúrák során a tiszta forrásból áradt feléjük az evangélium. Semmi manír, csak csupa természetesség jellemezte. Én ennyire emlékszem. Kilenc éves voltam, amikor meghalt. A temetésén soha nem látott tömeg búcsúztatta és ünnepelte az akkor már kvázi szentként szeretett papot. A Nagymarosi (kezdetben kismarosi) Ifjúsági Találkozók lelki vezetője volt. Az általa közösségbe szervezett családok ma is élő kapcsolatban vannak. Sillye Jenő dalát, melyet a lelkipásztor temetésére szerzett, szinte mindenki ismeri. A keresztény könnyűzene veterán apostolával beszélgettem Opálény Mihály atyáról és a hozzá kapcsolódó „Mit sem aggódom” című énekről.

– Ha meghallod Opálény Mihály atya nevét, mi jut eszedbe?

– Hihetetlennek tűnik belegondolni, hogy éppen idén harmincöt éve annak, hogy Opálény Mihály atya – súlyos betegséget követően – meghalt. Nagyon szerettük őt és imádkoztunk a felépüléséért, az Úr mégis megengedte, hogy hazatérjen a mennyországba. Rengetegen vettünk részt a temetésén. Az értesítőre Szent Pál apostoltól idézett mondatot nyomtattak: „Mit sem aggódom, nem féltem életem, csak hogy végigfussam a pályám, s a feladatot teljesítsem, melyet Jézus bízott rám!” Miska atya utolsó üzenete szíven ütött bennünket.

Nagyon sokan voltunk a temetésén: a leánygimnázium diákjai, a kismarosi, illetve a későbbi nagymarosi ifjúsági találkozók résztvevői, a paptestvérei. Személyes jó barátunk volt, akit a hite, közvetlensége, vidámsága miatt is nagyon megszerettünk.

Fiatalon halt meg. Az ő elvesztése igazi veszteséget jelentett. Biztosan számított nekünk, hogy a kommunizmus éveiben egy élő hitű, dinamikus, lendületes pap távozott az égi hazába. Olyan valaki, aki reményt adott számunkra, hogy Isten mellett hűségesek maradhatunk.

– Még nem lehetett érezni a rendszerváltás előszelét?

– Ebben az időszakban már négygyermekes családapa voltam. Óriási zenei élet vett körbe bennünket az egyházban. Pezsegtünk. Nem gondoltuk, hogy néhány év, és megbukik az egész istentelen állami berendezkedés, és vele a Miklós Imre-féle államegyházügyi hivatal, amely féken tartotta és gyalázta az egyház papjait. Sokszor üldözték és megalázták őket. Ennek ellenére nem tudott kialudni bennünk a reménység. Miska atya temetési értesítőjének Szent Páltól vett üzenete bátorítást jelentett számunkra, megerősített bennünket, hogy ne csüggedjünk el.

Maga az esemény tüntetésnek is számított. Rengeteg pap és rengeteg fiatal gyűlt össze a Megyeri temetőben. Most is fantasztikus visszagondolni arra az erőre, ami mindebből sugárzott. 

Föltámadt, alleluja! – a hitvalló dal négy évtizede zengi a remény üzenetét

– Az ő személye is ezt sugározta még életében?

– Szüntelenül a keresztény derű áradt felénk, ha vele találkoztunk. Ahogy elnevette magát, az már önmagában bátorító volt számunkra. 

– Ebből a benyomásból született a „Mit sem aggódom” is?

– Ha valami mélyen megérint, az így vagy úgy, de megjelenik a dalaimban. Amikor ezt a dalomat írtam, különösen is bennem volt az akkori élethelyzetünk: a szörnyű, istentelen, az egyházat eltaposni akaró, az ifjúság szívéből a hitet kitépni szándékozó kommunista rendszer.

Minden eszközt felhasználtak akkor a papok és az egyházi személyek megfélemlítésére. A céljuk az volt, hogy minket, fiatalokat eltántorítsanak az egyháztól és az istenhitet kitépjék a szívünkből. Nem sikerült nekik. Nem félhettünk! Ez a dal egy bátorítás volt.

Semmit sem aggódtunk, nem féltettük az életünket. Tudtuk, hogy küldetésünk van az egyházban és a világban. Megéltük: Krisztus ránk bízta az evangélium üzenetét. Ezért mi ezt énekeltük meg mindenfelé, és igyekeztünk  megélni a személyes életünkkel. Komolyan vettük – minden megfélemlítés ellenére.

– Mondhatni, hogy „Misi bácsi” jellé lett számotokra?

– Igen, Miska atya élete is ezt mutatta számunkra; végigfutotta a pályát, és végbevitte mindazt, amit az Úristen rábízott. Az ifjúságnevelés és a teológia területén is, hiszen kiváló teológus volt – ő állította össze az első konkordanciát (hatalmas munkával), hogy a Bibliában még hatékonyabban tudjanak tájékozódni az emberek. Mindezt abban a korban, amikor még nem volt számítógép.

A későbbiekben ezt az éneket minden ifjúsági találkozón elénekeltünk. Állandóan jelen volt a repertoárunkban.

Mindenütt fújták velünk a fiatalok, az egyik legismertebb dalunk lett. Aki nem vett részt ezeken az eseményeken, ma el sem hiszi, hogy mennyire népszerű ének volt,

amelyet a találkozókon több ezer fiatal együtt zengett teli tüdőből és hittel. Közösen erősödtünk meg abban, hogy végig kell nekünk is futnunk a pályát, és teljesítenünk kell a Jóisten akaratát. 

– Lelkesedése és hite miatt válhatott a kismarosi, majd a nagymarosi találkozók egyik első lelki atyjává?

Major Sándor atya indította, pártfogolta ezeket a találkozókat a kezdetek kezdetén. Opálény Mihály atya szinte az induláskor a talákozó stabil tagja lett, Sebők Sándor, Tomka Ferenc, Balás Béla vagy Kerényi Lajos és más atyák mellett. Ők az ifjúsággal foglalkoztak a kommunizmus kellős közepén is. Komolyan vették, hogy a Kádár-rendszer terrorizmusa ellenére nem adhatják fel, hogy foglalkozzanak az ifjúsággal. A kismarosi templom ennek hatására zsúfolásig megtelt, szétfeszítettük a falakat. Ez óriási hatással volt ránk, és erősítette a hitünket. Miska atya is vállalt  előadásokat ezeken az alkalmakon, tanított, bátorított bennünket, és a többi atyával harcolt értünk.

– Mit üzen ma a kereszten át az örök élet felé vezető út?

– „A kereszt majd áll üresen, a test a földben megpihen, ki egy volt veled a szenvedésben, egy lesz veled a dicsőségben” – fogalmaztam meg a dal versszakában. Egyszer ez a földi utunk a végéhez ér. Nem tudjuk, mikor jön el az a pillanat, mint ahogyan azt sem látjuk, hogy mikor fogan meg az élet. De hinnünk kell, hogy hazaérkezünk a halál után abba a hazába, melyet Jézus ígért meg számunkra. Ezért fogalmaztam meg reménységgel, hogy „Megjöttem, itthon vagyok, nevetnek rám a csillagok. Jézus fénye rám ragyog: várnak a szentek és az angyalok!”

– Ez összekapcsolódik azzal a reménységgel, hogy Opálény Mihály atya is hazaérkezett?

– Miska atya életére is ezzel a reménységgel tekintettünk. A világ nem tud mit kezdeni a halállal. A mostani pandémiától is megretten. Ez mind a hitetlenségből fakad.

Európa és Észak-Amerika el akarja dobni magától Istent, és az önmaga által kreált boldogság után lohol. Ezzel párhuzamosan nem fogadja el az életet, megöli a magzatait. A keresztény ember azonban hittel nézi az életet.

Bennem is egy belső béke és nyugalom él. Vágyom arra, hogy Istenben mindig megerősödjem. Vágyom vissza a templomunkba. Hálát adok Istennek, hogy feleségemmel el tudtuk fogadni az élet ajándékát, és kitartottunk egymás mellett. Megőrizhettük, kamatoztathattuk a hitünk által mindazt, amit ránk bízott. Végigfutottuk a pályát. Még valószínű, azért egy darab van belőle. Most az imádság útján tudom a rám bízott feladatot teljesíteni.

– Kikért imádkozol?

A családomért, a gyerekeimért, unokáimért. És a hazánkért, a népünkért, a nemzetünkért. Mert jobban féltem ezt az országot attól a szellemi-erkölcsi vírusjárványtól, ami azon van, hogy maga alá gyűrjön minket. A nyugati világ tapasztalata ide is beront. Támadja a keresztény erkölcsiség által megfogalmazott örök értékeket, melyeket nem az ember talált ki és tákolt össze. A teremtő Isten adta nekünk ezeket. Divat lett most ebben a világban, hogy eltapossák azokat, akik az isteni értékek mellett állnak ki.

– Mi a feladatunk az egyre keresztényellenesebbnek látszó világban?

– Rendületlenül és kitartóan fussunk végig a pályán! Nem felejthetjük el, hogy Isten a hit továbbadásának feladatát bízta ránk. Nem udvariaskodhatunk, nem hallgathatunk attól való félelmünkben, hogy esetleg megbántunk valakit. Nem igaz, hogy a keresztény értékek megsértenének bárkit is. Szellemi hazugság, ha valaki ezt állítja. Mi megvalljuk a hitünket.

Azok tagadják meg másoktól az állítólagosan maguktól elvárt jogokat, akik egészen mást szeretnének tőlünk. De mi nem akarjuk feladni az értékeinket. Hirdetjük és valljuk az örömhírt, az élet örömét, amelyet Isten ránk bízott. Nagyon sok keresztény van Magyarországon is, de sokszor úgy érzem, hogy csupán kultúrkeresztények.

Nem Jézus Krisztusba kapaszkodnak, hanem valamiféle kultúrába, amellyel megelégszenek. Ezt meg kellene tudnunk haladni. Nem normális hozzáállás, amikor azt halljuk, hogy mi, keresztények ne hirdessük a hitünket, mert azzal megsértjük másoknak a gondolkodását… A hitet nem lehet rákényszeríteni senkire. Ugyanakkor az evangélium hirdetését nem adhatjuk fel. A járvány után is az lesz a kérdés, hogy van-e még annyi erőnk, hogy megújulhasson a hitében ez a nemzet. Imádkozom ezért az ország jelenlegi vezetőiért és az egészségügyi dolgozókért is. Remélem, hogy a világon a jobb akarat győz.

– Ez lenne az a „hazaérkezés”, amely a dalban is hallható?

– Igen. Engem is „várnak a szentek és az angyalok”. Az édesanyám, a nagymamám, a barátaim közül sokan. Valószínűleg Opálény atya már ott van. És azok az atyák is, akikkel együtt küzdöttünk az ifjúságunk éveiben. Addig is hirdetem az Úristen dicsőségét, és ezért is nagyon várom, hogy mihamarabb kaphassak oltást, hogy szolgálhassam az Urat a templomban a szentmisén. 

 

Gável András

 


Opálény Mihály Budapesten született 1944. február 29-én. Életvidám, másokat megnevettető, ám ezzel együtt  elhivatott, tudós pap, aki a fiatalok nevelésére a kommunizmus kemény éveiben nagy gondot fordított. Már-már kíméletlen humora minden bizonnyal átsegítette a nehézségeken, és egyben másokba, főként a fiatalokba is erőt öntött. 1968-ban, a Szilas-beatmise bemutatójának évében, már káplánként szolgált Szentendrén. 1972-től kilenc éven keresztül a Terézvárosi Szent Szent Család plébánián folytatja lelkipásztori tevékenységét. Sokan csak „toronyőrnek” nevezték, mivel a káplánszobáját a templom egyik tornyában alakította ki.

1981-ben hittanár lett a budapesti Patrona Hungariae Leánygimnáziumban. Énekkart szervezett, amellyel fellépéseket vállalt Budapest plébániáin. A hittant új módszerekkel tanította. A fiatalokkal szemben felelősségteljesen és szeretettel viseltetett, és fáradhatatlanul foglalkozott a rábízottakkal. Budapesten hunyt el 1986. május 14-én. Az Újpest-Megyeri temetőben helyezték nyugalomra.

 

 

Nem tudhattuk, mi jön ki ebből – hangzott el a Kismarosi Találkozókért hálát adó ünnepségen

Elhunyt Kovács Gábor papköltő

Iratkozzon fel hírlevelünkre!