A liberális szenny százféle csatornán ömlik ránk – Sebők Sándor atya a Vasárnapnak

A keresztény könnyűzene segít, hogy kialakuljon a közösség, amely ma az egyetlen esély a megmaradásra.

A közösségben megtapasztalható kortárshatás az egyik leghatékonyabb eszköz arra, hogy az embereket az örök értékek mellett meg lehessen tartani. A családok megerősítése kiemelten fontos ma, amikor „mintha ködben élnénk, és hol innen, hol onnan lőnek” – figyelmeztetett Sebők Sándor regnumi atya, fóti plébános, a Váci Egyházmegye családpasztorációs referense, aki megosztotta emlékeit a hazai katolikus keresztény könnyűzene kezdeteiről is.

Sebők Sándor atya jelen volt a máig fennmaradó hazai katolikus könnyűzene születésénél több mint ötven évvel ezelőtt. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– A piaristákhoz jártam gimnáziumba. Az egyik osztálytársam – nősülés révén – rokoni kapcsolatba került Sillye Jenővel és fiatal feleségével. Mindegyiküknek Börzsönyligeten volt hétvégi háza. Én akkor Verőcén szolgáltam káplánként. Ha jól emlékszem, 71 tavaszán vagy 70 őszén néztek be hozzám a plébániára. Ekkor kérdeztem meg Jenőt, hogy van-e neki éneke Máriáról. Azt felelte, hogy nincsen, de majd lesz. És ezután szerezte a ma is ismert és sokfelé énekelt „Mária, jó anyánk” című dalát. A felnőtteknek tartott hittanomra is eljöttek gitárral muzsikálni a verőcei dunaparti kápolnában. Nálam akkor játszottak első alkalommal. Nagymaroson abban az időben Balás Béla és Kerényi Lajos atyák szolgáltak.

A verőceiek és a marosiak közössége nagyon összetartott, sok mindent közösen csináltak – a fiatalok és a papok is. Aztán a nagymarosiak elhívták Jenőéket magukhoz az ottani hittanra. Ezt követően hírük ment az egész országban. Idővel megszerveztük a marosi ifjúsági találkozókat ezekkel az atyákkal. Ehhez a csapathoz csatlakozott később Tomka Ferenc felsőgödi atya és a kismarosi Major Sanyi bácsi. Így alakult meg a „Dunakanyar Egyházközség” – magunk között csak így hívtuk. 

– A hetvenes évek elején még újdonságként hatott a magyar egyházban a beatmise?

– Az országban nálam volt a harmadik beatmise, amely megszólahatott a templomban. Először Szilas Imre miséje hangzott el Abonyban 1967-ben. Utána következtek a Mátyás-templomi bemutatók. 1970-ben pedig Verőcén és Szokolyán hoztam össze beatzenével kísért szentmisét. Énekeltünk spirituálékat, meg aztán a „Mélyből hozzád száll szavam” című éneket és mindent, ami akkor létezett. A nagymarosi Polaris Zenekar ritmusgitárosa vezette az kórust.

– Ez egy világi zenekar volt, amelyik elvállalta a szentmise zenei szolgálatát is?

– Igen. A nagymarosi kultúrház zenekaraként működtek. Viszont mindegyikük kötődött valamelyik egyházközséghez. Én kértem meg őket, hogy segítsenek, és játsszanak a szentmisén. Ezután elhelyeztek engem Verőcéről.

– Emiatt?

– Emiatt. Ugyanis meghirdettük ezt a misét, mire kaptam egy levelet a váci egyházmegyei helynöktől, amelyben az állt, hogy azt nem adhatom elő a fiatalokkal. Azt mondtam a plébánosomnak, hogy ez az alkalom már kihirdetésre került. Hogy magát védje, ő csak annyit kért, alárásommal jelezzem, hogy elolvastam a püspökségi levelet. A „bűnöm” miatt elhelyeztek Csongrádra.

Szilas Imre a Vasárnapnak: Felajánlottam a tehetségemet Istennek

– Feltételezem, ott ugyanazt folytatta tovább, amit Verőcén elkezdett – ahogy ezt már több regnumi atya esetében tapasztalhatjuk. Ön sem adta fel a fiatalság nevelését?

– 1977 óta vagyok regnumi atya. Csongrádon két plébánia van, én a nagyobbikhoz kerültem. Az ottani plébánosom arra a kérésemre, hogy hadd tartsak hittant a fiataloknak, elutasítóan válaszolt. A kisegítőként alkalmazott káplán társammal – aki titokban jezsuita szerzetes volt – egy alkalommal, amikor a „főnök” nem volt otthon, kipakoltuk az egyik raktárt a sekrestye mellett és elkezdtük az ifi hittant. A plébánosunk, aki egyébként az Isaszegi templomot is építette, és egy derék ember volt, nagyon félt a hatósági megtorlásoktól. Valószínűleg a kommunisták valamivel nagyon megfoghatták őt. Az akkori félelem az emberekben egy nagyon összetett dolog. Nem lehet egyértelműen azt mondani róla, hogy fekete vagy fehér.

Tízezernél is több magyar szerzetest löktek az utcára a kommunisták – éppen hetven éve

A plébánosom végül elküldte a gyerekeket a templomból. Bánk érsek úr azonban a védelmemre kelt, és kijelentette, hogy márpedig Sanyi hittant fog tartani a fiataloknak! Egy évvel később mégis elhelyeztek: először az ÁEH vegzálására a Nagytemplomból átirányítottak az úgynevezett „Piroskavárosba”. Ott mindössze egy évig maradhattam, és így kerültem Lajosmizsére, ahol egy igazi „lelki nagyüzem” volt négyszázhetven hittanossal.

– Ezt nem nézte rossz szemmel a hatóság?

– A jászok, ha vallásosak, abból semmit sem engednek! Heti 22 órában iskolában és 2 órában a plébánián tartottam hittant. Sokan nem tudják vagy nem emlékeznek, hogy a törvény végül is nem tiltotta a hitoktatást. Persze a hatósági szervek mindig próbálták a hitoktatás ügyét gátolni. A szülőket félemlítették meg, akiknek a beiratkozást kellett kérvényezni, hátha eltántorodnak ettől a szándékuktól.

– Az egyház ezek szerint szabadon működhetett elvileg a kommunizmusban is?

– Azért nem teljesen. Emlékszem, egyszer lehívtam a Jenőéket (Sillye Jenő – a szerk.) Lajosmizsére, hogy énekeljenek a fiatal házasainknak. Utólag tudtam meg, hogy a nagyszerű plébánosom a szomszéd kisszobában az előadás egész ideje alatt imádkozta a rózsafüzért, hogy ne legyen semmi balhé a dologból. Ott álltak a rendőrök a templom körül. Amikor jöttek ki a fiatalok, azonnal igazoltatták őket, hogy mit kerestek a templomban. A telefonjainkat lehallgatták. Ezt onnan tudjuk, hogy a főnököm egyik este telefonálni akart, és véletlenül bejelentkezett a rendőrség. Valószínűleg a lehallgatásunkra beosztott személy elbambult egy kicsit és tévedésből felvette.

– Lajosmizsén már hosszabb ideig maradhatott. Onnan nem helyezték új helyre büntetésből?

– Dehogynem. Onnan azért kellett eljönnöm, mert írtunk egy misztériumjátékot, egy evangéliumi másfél órás darabot gitáros énekekkel. A fiataljaimat egyébként a Tarbantommal rendszeresen felhordtam Jenőhöz, hogy autentikus forrásból tanuljanak tőle dalokat. Éjszakánként fuvaroztam őket. A szerző pedig szívesen, áldozatkészen és önzetlenül, mindenféle ellenjuttatás nélkül foglalkozott velük.

– Az egyházon belül vajon elfogadásra lelt ez a zenei és evangelizációs műfaj? Lehet, hogy ma már értékelik annyira, hogy az azt művelő zenei szolgálattevőknek ne kelljen szűkölködniük, ha ezt a hivatást gyakorolják?

– Ma is léteznek „retró papok és hívek”, akik nem viselik el a gitáros zenét. Én ellene vagyok az egysíkúságnak. Kedvencem például a gregorián. Nagyon szeretem a klasszikus zenét, de nem gondolom azt, hogy az egyházban és a liturgiában nincs helye a gitáros zenének. Nálunk Borka Zsolték havonta kétszer énekelnek a szentmisén a fóti templomban. De van egy klasszikus kórusunk is.

Borka Zsolt: Az örökkévalóságnak írom a dalaimat

– Én ritkán hallok olyat a könnyűzenét művelőktől, hogy kizárólagosan magukat tekintenék elfogadhatónak. Honnan ered mégis ez az „egyházzenei kiszorítósdi”?

– A könnyűzenészekkel nincsen baj. Inkább a másik oldal feszeng állandóan. A Dobszay László tanár úr neve által fémjelzett irányzattal van a gond. 

– De a neves zenetudós már elhunyt… Megmaradtak a támadások?

– A követői sokkal rosszabbak, mint ő volt. A magyar gregoriánusok nagyon nem nyitottak a könnyűzene irányában, és ezt a nézetüket tudományosan igyekeznek alátámasztani. Amikor Sillye Jenőt támadták az egyházzenészek, többen mellé álltunk, hogy megvédjük őt és amit képviselt. A piarista Lukács Lászlóval válogattuk azokat az énekeket, amelyek művészi kvalitása megkérdőjelezhetetlen, hogy kivédjük a támadásokat. Hála Istennek, nem tudták ezt a megszólalást kigyűlölni az egyházból.

– Ön egy alkalommal úgy nyilatkozott, hogy „a beatzene a magyar egyház fejlődéséhez járult hozzá”. Ma is így látja?

– Ma annyiban módosul ez a megállapításom, hogy azt látom: a hatvanas-hetvenes évek fiataljai még akartak valamit. A mai fiúk és lányok nem igazán tudják, mit is akarnak. Ebből a szempontból nehezebb lett a terep. Annak idején, az internetmentes világban egy csettintésre összegyűltek a fiatalok egy hittanra vagy bármire.

Most ránk ömlik ez a liberális szenny százféle csatornán keresztül, ami leföldeli az ifjúságot is. Körülöttünk nagyon erősen dolgoznak a liberális mozgalmak képviselői, hogy mindent megtegyenek azért – direkt vagy indirekt módon –, hogy elkábítsák a fiataljainkat.

Természetesen nem mindegy az előadások és a zeneszámok minősége sem. Erre gondot kell fordítani. Nem szabad a fürdővízzel a gyereket is kiönteni. A hetvenes években ezt mondtam a gitárosaimnak: „nem azért énekelünk, hogy jól érezzük magunkat a templomban, hanem mert már jól érezzük magunkat, és a magunk hangján akarunk szólni a Jóistenhez”.

– És ma mit mond?

– Ma ugyanezt mondom. Ez a zene egyáltalán nem választja szét a generációkat, mint mondják róla sokan. A korombeliek derült arccal énekelik ezeket az énekeket a templomban a szentmisén. Tehát az idősebb korosztálynak is tetszik ez a stílus.

– Nem lehet, hogy amiatt, mert sokak szerint a templomi keresztény könnyűzenei műfaj lehorgonyzott a hetvenes-nyolcvanas évek stílusánál, így feltehetőleg az idősebb generációknak is sajátja?

– Szerintem az újabb hangzású és stílusú dalok is működnek. De a gazdag magyar népénekkincstár művelése és megismerése is ugyanennyire fontos. Meg kell teremteni az egyensúlyt. Minden zenei stílusnak örülök, ami létezik.

– A Váci Egyházmegyében családreferensként is munkálkodik. Szokott olyasmiről előadni, hogy a jövő egyháza a családokból él. Ebben a folyamatban tud szerepe lenni ennek a zenei megszólalásnak és a gitárnak?

– Teljes mértékben. Hozzájárul ez a stílus ahhoz, hogy a családok és a gyerekeik otthon érezzék magukat az egyházban és a templomban. Ahol a gyerek jól érzi magát, ott a felnőtt is. Ehhez fontos, hogy olyan zene legyen (sok fajta), ami segíti a kapcsolatukat Istennel. A könnyűzenei számok előnye a népénekekkel szemben, hogy személyesebbek. Közvetlenebb és derűsebb úton vezetnek bennünket az imádság során. Kedvencem például Daxtól a „Hálaadó zsoltár”. Diószegi Laci dalai közül is van jó pár, amit nagyon szeretek.

– Ma mi fenyegeti a családokat és az egyházat? A hetvenes évekhez hasonlóan lehet látni az ellenerőt?

– Persze. A kereszténység ellen szervezkedik a gender-mozgalom, a liberális gondolkodás. Az elméleti materializmust a józan ember, aki értelmes volt, csak nevetett rajta annak idején. Tisztábbak voltak az erővonalak. Ma sokkal rosszabb a helyzet.

Mintha a ködben hol innen, hol onnan lőnének. Az embereket alapvetően fertőző médiumok az ő kezükben vannak – sok esetben pedig az EU diktál a háttérből. Ez nagyon nagy veszély. Erre egyetlen megoldás létezik: a közösség.

Ezért fontos megtartani és támogatni a családokat, illetve a gyerekeket közösségekbe vinni. Például a Regnum Marianumban már a nagycsoportosokat összeszedjük és foglalkozunk velük. A kortárshatás tudja a fiatalokat és az időseket is megtartani. Hogy a nagy magyar egyház mit tud ebben csinálni, és hogyan áll az egészhez, az megint egy másik kérdés. Nagyon örültem, hogy Osztie Zoltán a közelmúltban felemelte a szavát a „szivárványos zászlóval” kapcsolatban.

Osztie Zoltán atya: Kikérem magamnak, hogy a magyar zászló mellé odarakják a szivárványost

– Ugyanerről a kérdésről nem minden, magát keresztény értékrendűnek beállító sajtóorgánum vélekedett ugyanígy. Nem tudom, olvasta-e az ön által az imént említett Osztie Zoltán atya radikális kiállását „káromkodásnak” minősítő lap cikkét?

– Nem olvastam. Viszont álljon már meg a menet: a „buzi” szó egyáltalán nem fogható fel káromkodásnak! Ez egy régi-régi megnevezése a homoszexualitásnak.

Sokkal jobban kellene vigyáznunk arra, hogy ne jussunk a nyugati egyház sorsára. Elég csak az LMBTQ-mozgalmakra és a homoszexualitáshoz történő viszonyulásra gondolnunk. Katasztrófa.

A másik véglet a „retró” mozgalmak, akik vissza akarnak menni a zsinatot megelőző állapotba. Mintha a Szentlélek nem csinált volna semmit az elmúlt hatvan-hetven évben. VI. Pálnak nem volt könnyű dolga annak idején. A családokat meg kell erősítenünk. A családoknak pedig el kell kezdeni a papi utánpótlásért imádkozni.

További olvasásra ajánlott írásunk:

Nem tudhattuk, mi jön ki ebből – hangzott el a Kismarosi Találkozókért hálát adó ünnepségen

Jézus az én orvosom és békességem – Sillye Jenő a Vasárnapnak

A kiemelt képet a Vasárnap.hu készítette.