Dax: A gitár nyakánál fogott meg Isten

Ferenczy Rudolf, művésznevén Dax idén nyáron ünnepelte hetvenedik születésnapját. Szinte a kezdetektől a hazai keresztény könnyűzene meghatározó személyisége. Sillye Jenő magnókazettáról meghallgatott dalai impulzusként szolgáltak az induláskor, de hamar más, karakteres zenei nyelvet alkotott meg magának. Fiatal korában édesanyja egy zsákba varrta be fia szűkösen összespórolt gitárját, hogy ne mindig a zenével foglalkozzon. Az anyai kísérlet annak idején kudarcba fulladt. Ma inkább Dax varrja be egy képzeletbeli zsákba saját hangszerét, amely annak idején számára út volt ahhoz, hogy Istennel találkozhasson. A hajdani egyházi gitáros előadóval és dalszerzővel beszélgettünk táti otthonában.

Vasárnap.hu: Sok dalodat énekeljük mi is. Azok közül számos a katolikus egyházi könnyűzene kincsestárának örök darabjainak mondható. Abban az időben, amikor te, illetve Jenő elkezdtétek, egyáltalán nem volt egyszerű és veszélytelen ezt a mesterséget művelni. Az elmúlt hetven évre visszatekintve hogyan látod: megérte belevágni?

Dax: Ott kezdeném, hogy egyáltalán nem volt könnyű sorsom. Nem élt nagyanyám, aki kézen fogott volna gyerekként, hogy elvigyen a templomba. Apám hatéves koromban otthagyott minket anyámmal. Testvérem nem volt. Egykeként nőttem fel. Huszonöt éves koromig Istenről mit sem tudtam. A zene mindig az érdeklődésem középpontjában állt. Sokat hallgattam a Beatles számait, amely meghatározó élményt jelentettek számomra. Idehaza Szörényiéket, Bródyékat követtem figyelemmel. A Várkoleszben tartott koncertjeikre illegálisan, egy rám hasonlító ismerősöm igazolványával lógtam be. Akárki nem juthatott be oda. A térdüknél guggoltam, és lelestem a gitáron fogott akkordjaikat.

Vasárnap.hu: Hivatalosan nem tanultál zenét?

Dax: Mindig büszke voltam arra, hogy amatőr vagyok – a szó jó értelmében. Nem kis munka árán értem el azt, amit elértem zenei téren. Úgy gondolom, amit magamtól elsajátíthattam, azt megtanultam. Akkoriban nem volt arra lehetőség, hogy valaki ezt a műfajt könnyűszerrel magáévá tegye. Később ezt a tudásomat hozzám járó gyerekeknek is megtanítottam. Például Latman Béla is nálam kezdte a dorogi plébánián (nevet). Aztán persze egy magasabb szintre fejlesztette.

Vasárnap.hu: Ezek szerint a zenélés mellett foglalkoztál gyerekek nevelésével is?

Dax: Sajnos nem születhetett saját gyermekünk. Feleségemmel, Évával jó tíz éven át jártuk az orvosokat, hogy hátha. De Isten terve más volt. Erre persze csak utólag jöttem rá.

Nem volt egyetlen gyermekem se, de lett rengeteg. Évával belevetettük magunkat a fiatalokkal való munkába.

A gyerekeket elengedték velünk a szüleik. Megbíztak bennünk. Minden nyáron vittük őket. Ha pap nem tudott éppen velünk jönni, mi akkor is mentünk. Ilyen módon számos gyermekünk lett, és mára már unokáink is. Sokan úgy szólítanak, hogy Dax Papa. Én ezen egyáltalán nem sértődöm meg, mert érzem benne a szeretetüket.

Húsz évig Bajóton éltünk. Beton, azaz Balás Béla, a későbbi kaposvári püspök hívott minket oda. Az esztergomi lakást eladtuk, vettünk egy autót a karitász munkához. Civilben karbantartóként dolgoztam a kórházban Esztergomban. Rengeteg fizikai munkát végeztem az életemben. A kezem is megfájdult. Ez nem jó, ha valaki gitározik. Egyszer még az ujjam is leszakadt, de visszavarrták. Ma egy öltés se látszik a helyén, olyan jól sikerült.

Tartalmas volt az életem addig, amíg ilyen aktív tudtam lenni. Minden reggel úgy keltem fel, hogy tudom, hogy mit fogok csinálni. Hogy mikor fekszem, az nem érdekelt. Megvolt hozzá az energiám, fizikumom, kedvem.

Vasárnap.hu: Sokan szeretnek téged, de volt néhány kiemelten fontos találkozás az életedben, amely meghatározó volt számodra.

Dax: Amikor leszereltem a katonaságtól, elkerültem egy katolikus ifjúsági csoportba. Volt ott egy pap. Mindenki csak úgy hívta, hogy Dió. Ő befogadott, átölelt, és a testvérévé fogadott engem. Erre volt a legnagyobb szükségem, hiszen nem volt testvérem. Otthonra, közösségre találtam ilyen módon. Miután megtudta, hogy gitározom, mutatott nekem néhány felvételt magnókazettáról. Ilyet is, olyat is. A Jenő (Sillye Jenő, a szerk.) dalait is ekkor hallottam először. Dallamosak voltak, de annyira egyszerűek, hogy csukott szemmel meg tudtam volna mondani, milyen akkordokat játszik. Bevallom őszintén, nekem túl érzelgős, „nyim-nyam muzsikának” hatott. Nem sokkal a régmúltú Nagymarosi Találkozót megelőző Kismarosi Találkozón már egyébként egymás mellett, illetve egymás után énekeltünk. Nem lettünk soha jóban, a kapcsolatunk mindig formális maradt. Meg kellett értenem, hogy az ifjúsági találkozók alkalmait Jenő a sajátjának tekinti, és azt soha nem adná ki a kezéből. Egy idő után elérkezett az a pont, amikor eldöntöttem a kórus javaslatára is, hogy többet nem megyünk Marosra. Ám utána senki sem kérdezte meg tőlünk, hogy miért nem jövünk. Elhagytak.

Volt egy időszak az életemben, amikor majdnem tíz évig jártam az alkoholista mentőszolgálatba énekelni. Eljöttem onnan, ők pedig sírtak. Kaptam tőlük egy „jó, hogy vagy” feliratú pólót évekkel később. Aki ilyet kap ennyi év után, az nem bánja meg az eddigi utat. Elmehettem volna a világi muzsika irányába is. Hívtak. De el kellett döntenem, hogy melyik irányba megyek.

Vasárnap.hu: De soha nem gondoltál arra, hogy az egyházi muzsikán kívül, világi zenében is kipróbáld magad?

Dax: Játszottam lagzikon is. Megkértek, hogy ugorjak be helyettesíteni. Nagyon jó gázsit kaptunk abban az időben ezért. De az is tény, hogy meg kellett dolgozni azért a pénzért. Aki lagzizott az tudja, ez milyen erőnlétet igényel. Miután vasárnap kora reggel hazaértem, és köszöntöttem a párnáját telesíró feleségemet, lezuhanyozta, átöltöztem, és mentem a templomba, hogy a kórussal énekeljünk a vasárnapi misén. Ez sokáig nem volt fenntartható állapot.

Döntenem kellett. Nem volt nehéz, mert tudtam, hogy Isten mit vár tőlem. Azóta Istennek énekelek.

Vasárnap.hu: „Jó utat találtam, Uram. A kezedet fogom, és el nem eresztem, azt hiszem. Rajtam a szemed, és nem tévesztesz el. Nem vesztem el.” – énekeled az egyik dalodban. Ebben te vagy?

Dax: Igen, ez az én élményemből született. Az az ember írta, aki télvíz idején gyerekként beleesett a jeges Kis-Dunába. Pillanatok műve volt az egész. A víz alól felbukva kinyújtottam a kezem, és a sodró vízben megfogtam a stég sarkát. Éppen hogy elcsíptem. Ha ez nem így történik, ma nem beszélgetünk itt. Nem szükséges magamnak feltenni a kérdést, hogy ki fogta meg akkor a kezemet. Tudom, hogy Isten volt az.

Vasárnap.hu: Isten volt az, aki az őt dicsérő zenélésre is meghívott azután?

Dax: Azt szoktam mondani, hogy ha Isten nem fogott volna meg a zenén keresztül, ma sehol sem lennék.

Isten a gitárom nyakán keresztül fogott meg engem! És én csak írtam neki a dalokat, egyiket a másik után.

Saját szövegezésű énekem kevés van. Dió testvérem szövegeiből sokat megzenésítettem. De ő mutatta meg nekem Sík Sándor verseit is, amely nekem a csúcs. De azt gondolom, aki már olvasta a költő verseit, azonos véleményen van velem ebben a kérdésben. Ezen kívül vannak még a versmegzenésítések, gyerekdalok, keresztutak és a nyolc boldogság.

Vasárnap.hu: Mostanában is írsz dalokat? Hol lehet téged ma hallani?

Dax: Sehol. Úgy gondolom, bölcs dolog az embernek belátni, hogy meddig van abban az állapotban, amíg egy dolgot művelnie kell. A saját dalaim előadását sem érzem úgy, hogy azokat a megfelelő színvonalon tudnám már előadni. A hangom is képes téveszteni. A hetvenéves születésnapom alkalmából tartott szentmisén még énekeltem valahogy. De ott is tévesztettem. Fáj a torkom. Sokat nyeltem az életemben. Valószínűleg azért is fáj.

Vasárnap.hu: Mondhatom azt, hogy „remete” lettél?

Dax:

Ha a remete alatt azt az embert értjük, aki visszahúzódik a pusztába, de csordultig tele a szíve Istennel, akkor mondhatjuk, hogy remete lettem.

Nem bántam meg semmit. Hálás vagyok az életemért. Az ajándékokért és a rengeteg gyerekemért. De be kellett látnom, hogy van egy határ. Volt idő, amikor magam előtt tetszelegve elképzeltem, hogy addig fogok énekelni, amíg bírok. És mondjuk egy szentmisén, éneklés közben összecsuklik a lábam, és így halok meg. De ez egy butaság. Nem kell a „vén fószeroknak” remegő lábbal játszaniuk kifulladásig. Bevallom, nem akarom, hogy ez a kép éljen rólam az emberekben. Inkább maradjon meg bennük annak a Daxnak a képe, aki életerővel énekelt. A csetlő-botló embert nem kell látniuk.

Vasárnap.hu: Az itthoni Dax azért szokott énekelni?

Dax: Nem nagyon. Megvan a gitárom. Azért még nem varrom be egy zsákba, mint anyám tette annak idején. Annyira oda voltam a gitározásért és a zenéért, hogy nagyjából a munkán kívül semmi egyéb dolog nem érdekelt. Anyám ezt látva, egy zsákba szó szerint bevarrta a nagy nehezen összespórolt gitáromat. Aztán elzárta egy szekrénybe. Én persze kinyitottam a szekrényt könnyen és feltűnés nélkül, hiszen lakatosnak is tanultam. Amíg anyám elment, kiöltöttem a zsákot és csak gyakoroltam. De hogy ne bántsam meg, mire hazaért, mindent visszatettem a helyére. Bevarrva, bezárva. Amikor azt hallom, hogy hány ember indult el az Úr Jézus felé, akkor értelmes az életem. Ennyi elég.

Vasárnap.hu: Azért ravasz, de jó szándékú gyerek voltál.

Dax: Mindig zsivány voltam. De a cél, hogy megtanuljak gitározni, hajtott. Iszonyú munkát fektettem bele a gyakorlásba. A kottát sem ismertem. De végül mások segítettek.

Vasárnap.hu: Általában csapattal dolgoztál?

Dax: Mindig voltak körülöttem énekesek, hangszeresek. De gitáros csak én voltam egyedül. Soha nem tűrtem meg magam mellett más ritmusgitárost. Ma sem bírom a sika-mikát, amikor hat muzsikus ugyanazt csinálja egy zenekarban, mindenféle differenciálás nélkül. Szerintem többek között ma ez az oka annak, hogy ez a műfaj már nem annyira vonzó, és hogy a templomok nem telnek meg egy gitáros misére.

Annak idején még a falon is lógtak, amikor játszottunk valahol.

Vasárnap.hu: Pedig nem volt veszélytelen akkoriban ezt a műfajt művelni. A kommunista rendszer nem nézte jó szemmel. Talán féltékeny is volt.

Dax: Mindig tudtuk, hogy ki a besúgó. Akkoriban látszott az ellenség. Ma ugyanez nem mondható el. Ebből a szempontból könnyebb volt abban a rendszerben élni.

Vasárnap.hu: A kívülről jövő vagy a belső ellenségről beszélsz?

Dax: Ha kívülről, ha belülről jött, mind a Sátán műve volt. Kívülről az elnyomás fenyegetett, belülről pedig már akkoriban is a hiúság és a féltékenység.

Vasárnap.hu: Nem lehet ma, ennyi idő távlatából nézve rendbe tenni azokat a dolgokat, amik rombolták a belső egységet?

Dax: Túl későinek gondolom ezt a próbálkozást. Sokat igyekeztem ezért tenni. De nem egyedül az én dolgom lenne ez a lépés. Én mindenkire szeretettel gondolok.

Vasárnap.hu: Mit üzensz a mai fiataloknak?

Dax: A mai fiataloknak nincs szükségük a dalaimra. Lejárt, kész. Tudom, hogy elgitároztam én a magamét. Most már az marad, hogy imádkozzál, hálát adjál, örülj annak, hogy ilyen életed volt. Örülj annak, hogy annyi családnak okoztál örömet: kicsiknek, nagyoknak, akinek már unokájuk van. De azért azt gondolom, hogy

aki Isten dicsőségére játszik zenét, annak tudnia kell választ adnia azokra a kérdésekre, hogy „mennyire vagyok alázatos, mennyire tudom a helyemet, hogy én ki vagyok, kit szolgálok, mikor, miért és hogyan”.

Ha ezeket valaki nem tudja, akkor nem állhat oda előadni.

Manapság hiányoznak a karizmatikus emberek, a Dió, a Dax, a Jenő-félék. A fiatalok még elvi szinten se látják, hogy ki az ellenség. A hitről sincs semmi fogalmuk. De ha van is, nem tudnak róla semmit. Beszélni sem tudnak róla. Ez engem nagyon nyomaszt. De nem tudok mit csinálni.

Dax dalai meghallgathatók a szerző honlapján.