Határok, átkelők

Otthon a Kárpát-medencében

Aki ma járja az ártándi, vagy a biharkeresztesi átjárót Románia felé, el sem tudja képzelni, milyen vegzatúrának voltunk kitéve ott, még a ’90-es évek elején is. Mindkét oldalon. Az akkori hangulatról manapság az ukrajnai határátkelőknél alkothatunk magunknak halvány fogalmat. Hosszú, értelmetlen várakozás, megalázás, beletörődés, düh ...

Persze, a szocialista hiánygazdaságban voltak olyanok is, akik csempészettel akartak maguknak jövedelmet teremteni. Magam is láttam egyszer, amint a határátlépés után suhancok állították fel egy pillanatra a vagon fülkéinek elgyötört utasait, akik megkönnyebbülve meredtek a Váradról feléjük száguldó sötét éjszakába, közvilágítás a településeken nem volt. Boszorkányos gyorsasággal szerelték le a fülke fejtámláit és szedték ki a mögöttes üregből a negyedkilós kávékat, amiket egy zsákba gyűjtöttek, mire fölocsúdtunk, már ott sem voltak.

Az meg kifejezetten szokványosnak volt, hogy a „vámolás” vége felé mind nagyobb csoport gyűlt össze a határállomás ridegfehér lámpái alatt, csomagostól, összetömörülve, mint kávéfőzés után a zacc: a leszállítottak reményvesztett csapata. Soha nem lehetett tudni, hogy csempészáru miatt szedték le őket a vonatról, vagy egyszerűen csak megtetszett az árujuk valamelyik tisztnek, netán politikai okok miatt nem engedték őket be az országba.

Nem is tudnám megmondani, hány ezerszer, vagy tízezerszer jártam arrafelé. A nyolcvanas években szinte az volt az érzésem, hogy fél Magyarország szabad idejében az erdélyiek ellátásával foglalkozik, a legtöbben emberbaráti szeretetből, hiszen látták azt a nyomorúságot, amivel nekünk ott túl nap mint nap együtt kellett élnünk. Látták a megalázottságot, hogy nem volt elég a jegyrendszer megszorítása, még azért is kínlódni kellett, hogy a kiadott cetliken ne írják át az ember nevét negyedévente románra. Hogy hiába volt a cetli, ha nem volt már áru. Hogy hiába valakinek autója, ha ott parkolt üres tankkal hétszámra a benzinkútnál, a sorban. Hogy hiába akartunk legalább arra a kétévenként engedélyezett külföldi útra kiszabadulni, ha nem adtak útlevelet, vagy nem váltottak pénzt.

Csempészett ezért mindenki, aki onnan egyszer kijutott: üveghalat, széki kendőt, csergét, cserepet, bármit. És nem csak oda, hanem visszafelé is: könyvet, lemezt, trapper farmert, cipőt, szappant, kávét, élelmiszert. Ezért volt eufórikus, amikor végre lelőtték a „szeretett vezért”, Magyarország pedig azonnal megindult a segélyszállítmányokkal a megnyílt határon át a kifosztott, didergő, de végre a szabadság vak mámorában ujjongó Románia felé.

Bár a mai világ rövid ésszel mindezt már elfeledte, az én generációm nem tud elég hálás lenni az igazi Magyarországnak.

Kelemen László