Hiszek abban, hogy a gitár pasztorációs eszköz – Diószegi László a Vasárnapnak

Diószegi László atyát – egyebek mellett – sok közismert Dax-dal szövegírójaként ismerhette meg Magyarország katolikus hitű fiatalsága. A hetvenes évek elejétől keletkezett művek egy idő után szervesen hozzátartoztak a Nagymarosi Ifjúsági Találkozók atmoszférájához. Az orgonálni, gitározni egyaránt tudó lelkipásztor – Szent II. János Pál pápa engedélye alapján – megházasodhatott, a papsága alól nem került felfüggesztésre, de nyilvános papi tevékenységet jelenleg nem – illetve paphiány esetén, vészhelyzetben – folytathat. A katolikus keresztény könnyűzene hőskorszakának kiemelkedő alakja szerint az embernek egy szíve van, ezért nehezen értelmezhető számára a „szent zene” egyházzenei fogalma.

– Hogyan és mikor kerültél kapcsolatba a zenével?

– A Jóisten különleges utakon vezetett engem. Az életemet, visszatekintve, kerek egésznek látom; minden mindennel összefügg Isten tervében. A kapcsolatom a zenével ugyanilyen természetességgel fonódik a többi szál közé. Édesapám 1900-ban született, az első világháborúban Isonzónál kellett katonáskodnia. Az 1920-as években nagyon szeretett volna zenélni, ezért a gondosan gyűjtögetett pénzén vett egy hangversenyteremből kiszuperált nagy zongorát. Kétkezi munkája mellett elkezdett autodidakta módon muzsikálgatni. A lelke egy nagy dal volt. Kiskoromtól kezdve rászabadított a hangszerre, mert azt vallotta: egy világ nyílik meg, ha valaki tud zenélni. Be is íratott egy zeneiskolába, ahol megtanulhattam zongorázni.

– A katolikus infjúsági közösségek leginkább a gitáros dalok szövegírójaként ismertek meg. Mikor cserélted le a billentyűk nyomogatását a húrok pengetésére?

– 1965-ben érettségiztem, aztán elkerültem az Esztergomi Érseki Hittudományi Főiskolára, papi szemináriumba. Nagyon szerettem énekelni. A papneveldében is volt kórus. Egyházzenével ott találkoztam, orgonálni is tanultam. Éppen ez év júniusában lesz ötven éve, hogy pappá szenteltek. Az első szentmisémet Kelenföldön tartottuk – az ottani regnumi atyák (a Regnum Marianum közösség papjai – a szerk.) neveltek gyerekkoromtól kezdve. Az azt követő ünneplésen a meghívott ünnepi szónok, egy pap barátom adott nekem egy ajándékot becsomagolva. Miután megkérdeztem, mi az, azt felelte: pasztorációs eszköz! Egy gitár volt benne.

– Ekkor találkoztál először ilyen hangszerrel „testközelből”?

– Tudtam valamelyest tangó- és szájharmonikázni, zongorázni és egy kicsit orgonálni, de pengetős hangszer addig még nem volt a kezemben. Visszatettem a tokba. Mit ad Isten, öt nappal később Varsányba helyeztek kápláni szolgálatra. Komesz Mátyás atya, aki ott az elődöm volt, nagy énekkart szervezett és jelentős zenei élet alakult ki körülötte. A palóc leánykák könnyek között búcsúztak a kórusvezető papjuktól, mert nem tudták, hogyan lesz a folytatás. Az egyházzenei művek mellett Matyi atya titokban megtanított nekik pár dalt a francia Duval atya szerzeményei közül.

Az Isten gitárosa megjárta a földi pokol bugyrait, mégis a mennynek énekelt

„Uram, hű barát, megfogtad kezemet” – énekelték palócosan a lányok. Kérdezték is a búcsúztatón, hogy Mátyi átyo, Mátyi átyo, de mi lesz áz urámhűbárattal”. Mire Matyi atya csak annyit felelt nekik megnyugtatóan, hogy ne aggódjanak, mert én magammal hoztam egy gitárt, és azzal sokkal jobban is szól majd ez az ének. Ezután a lánykák minden nap kérdezgettek: „Átyo, gitar, lesz?” Én meg azt sem tudtam, hogy hogyan álljak neki a „feladatnak”. Megpróbáltam kikeresni az akkordokat a gitáron, így a legfurcsább ujjrendek alakultak ki az én egyéni megfejtéseim nyomán. Lucien Aimé Duval említett dala volt az első, amelyiket legitároztam az egyházközségbe járó palóc lányok folyamatos ösztönzésére. A franciából fordított dal üzenete – érdekes módon – végigkísért az egész életemen.

– Hogyan alakult úgy, hogy aztán jó pár Dax által szerzett dal szövegírója lettél?

– 1971-72 tájékán helyeztek Dorogra. Dax-szal az elején még nem találkoztunk. Beton atyától kaptam fotópapírra fényképezett gitáros énekeket. Elkezdtem jobban is kiművelni magam a gitározás terén. Egy év alatt elsajátítottam pár dalt. Korábban már írogattam verseket, de csak úgy magamnak. A környezetemben tapasztalt hatások miatt arra gondoltam, hogy miért ne írhatnék ilyen dalokhoz is szövegeket. Ekkor került a látóterembe Dax, akinek azt megelőzően már nagy zenei múltja volt az ő világi életében. Amikor egy este betoppant a dorogi káplán szobába, és kiderült, hogy jól tud gitározni, a kezébe nyomtam az első misés ajándékomat. Persze ő vallási tartalmú énekeket sose játszott azelőtt. Így alakult, hogy adtam neki ilyen tematikájú szövegeket, amelyeket ő megzenésített.

Dax: A gitár nyakánál fogott meg Isten

– Így születtek a közismert dalok: „Zárt templom”, „Isten tenyerén”, „Életünk malomköve”?

– Igen – és sok egyéb szerzemény. 

– Közelebb vitték az embereket Istenhez ezek a szerzeményeitek?

– Hiszek abban, hogy a gitár tényleg pasztorációs eszköz.

Az embernek csak egy szíve van. Ugyanazzal a szívvel szereti a Jóistent, mint a felebarátját, a gyerekét és a házastársát. A magyar ember mindig szerette dalban, zenében kifejezni mindazt, ami a szívében történik. Képes volt a tábortűz mellett katonaként ugyanarra a dallamra búsongani, énekelni, vagy máskor a lagziban ünnepelni, de akár a templomban Istent dicsérni. Nem cserélt közben szívet. Az ember lelke mindig csak egy volt. Ugyanazokkal a dallamokkal – például „Felszállott a páva”, „Mária, Mária, mennyei szép hajnal” – indult a csatába vagy imádkozni, máskor pedig mulatni. Én a saját lelkemben nem tudom elkülöníteni azt a fogalmat, amit a teológus vagy az egyházzenész kollégák csak úgy említenek, hogy „szent zene”.

Diószegi László a Nagymarosi Találkozó párhuzamos programjaként futó Gyerekmaros egyik felkészítő alkalmán gitárral a kezében. Fotó: Gyerekmaros/Facebook

– Nem számítana a liturgia tisztelete?

– Nem attól liturgikus egy zene, hogy milyen a dallama vagy a ritmusa. Egy zene attól liturgikus, hogy hajlandó „alázatos szolgálóleánnyá” válni, és így kifejezni az Isten iránti hitünket, szeretetünket és hódolatunkat. Ha a liturgiában felcsendülő dallamok nem magamutogatásra, hanem az Istenre mutatásként vannak jelen, akkor megláthatjuk, hogy nagyon sokféle stílusú és műfajú zene megszólalhat a szentmisén. Úgy mondom mindezt, hogy nagyon szeretem a gregoriánt. Dobszay László egyházzenész tanár úr első lemezén mások mellett magam is énekelek.

Az első Schola Hungaricának mi voltunk az alapítói.

Legalább ennyire szeretem a népzenét. A hitünk és az alázatunk tesz alkalmassá egy zenét arra, hogy az Isten felé tudjon bennünket emelni. Persze gondosan el kell tudnunk különíteni a dolgokat. Léteznek olyan zenék, amelyek műfajtól függetlenül nagyon jól tudják szolgálni az evangélium hirdetését és a liturgiát. A mai zeneiséggel olyan közelségbe hozzák az egyház kincseit, amelyet a ma embere is meg tud érteni, magáénak tud vallani. Előbb az egyháznak kell megtanulnia szólni a mai ember nyelvén, ha át akarja adni az evangélium üzenetét. Ezzel együtt a gitáros egyházi zene nem lehet csupán „hangulatzene” – különösen akkor nem, ha a liturgiában szánunk neki szerepet.

Jávorka Lajos (j)  mellett Diószegi László (b) a Nagymarosi Ifjúsági Találkozó Gyerekmaros programján. Fotó: Gyerekmaros/Facebook

– Az egyház ma képes megszólítani a felnövekvő fiatalságot – akár ezzel a zenével?

– Vannak paptestvérek, akik lemondanak a fiatalokról, mert úgy érzik, nem tudják megszólítani őket. De léteznek ellenpéldák is. Amíg missziológiát nem tanítanak igazából gyakorlati szinten a papnevelés során, addig nehéz elvárni a szemléletváltozást ezen a területen. Pedig nagyon fontos lenne ezt tanítani – a keresztény könnyűzenét is beleértve. Nem kell ettől úgy tartani.

Aki a zenét igényesen akarja művelni, az a templomban is meg fog tudni állni vele minőségi, alázatos és odaillő módon. 

Kiemelt képünket Diószegi László bocsátotta rendelkezésünkre.

További olvasásra ajánlott írásunk:

Hadi Ferenc: A fiatalság nem függ az életkortól a Nagymarosi Találkozókon