Az Isten gitárosa megjárta a földi pokol bugyrait, mégis a mennynek énekelt

A keresztény könnyűzene európai kezdeteit csak hiányosan tudnánk értelmezni, ha nem ismernénk Lucien Aimé Duval őszinte művészetét. Enyhén remegő, vibráló, érzelmes hangja még ma is képes megszólítani bennünket. Főképpen, ha megismerjük az előadó gyötrelmes életútját, amelyről ő maga is beszámol a „Miért oly' hosszú az éj?" című önéletrajzi könyvében. Az alkoholizmus rabságából feltámadó atya semmit nem rejt véka alá. – Élete üzenet számunkra: nem tudunk olyan mélyre zuhanni, ahonnan Isten erejével ne lehetne fölkelnünk – vallja égi barátjáról Sillye Jenő, akire a francia szerzetes munkássága nagy hatással volt hazai pályája kezdetén.

Hazájában csak így nevezték: Isten gitárosa. Duval atya, a francia jezsuita szerzetes önmagát kíméletlen őszinteséggel csak így jellemezte: énekes, jezsuita, alkoholista. 1918. június 30-án született egy kilencgyermekes család ötödik gyermekeként. A brüsszeli jezsuiták iskolájában tanult, amelynek elvégzése után be is lépett a szerzetesek közé. Még diákként írta meg első szerzeményeit. Rendi tanárként Reimsben franciatanárként tanított, és az iskolai kórust is ő vezette.

A rendi elöljárók a tehetséges zenész rendtársukat alkalmasnak látták arra, hogy az üzemekben dolgozó, Jézusról még nem hallott munkásoknak a maga eszközeivel hirdesse az evangéliumot. Innentől kezdve tehát gitárral a kezében kávézóról kávézóra járt, és énekelt Jézusról.

Művészete, szerzeményeinek pozitív üzenete és közvetlen előadásmódja rövid időn belül hatalmas népszerűséget ajándékozott neki. Számos fellépése volt. Állandóan utazott. Csak, hogy érzékeljük: háromezer koncertet adott negyvenöt országban. Tizennégy lemeze jelent meg. Egy-egy előadása során a mai telt házas arénák létszámával vetekedő létszámban gyűlt össze a közönség.

Időközben az alkoholhoz való kötődése egyre csak fokozódott. Kialakult alkoholizmusa során semmiféle megértést és segítséget nem tapasztalt meg a környezetében. Még rendtársai részéről is inkább csak megvetést és elfordulást kapott. A mindennapjai így egyre jobban elsötétültek. Átérezte több millió francia sorstársának helyzetét, akik a függőséggel, de még inkább az egyedülléttel és a betegségük miatti kitaszítottsággal küzdöttek.

Az alkoholfüggőségből történő kilábalásának útját a „Miért oly’ hosszú az éj?” című könyvében tárta a világ elé, amelyről így vallott: „Mindent kockára tettem ezzel. Még a Jézus társasághoz való tartozásomat is; ha elöljáróm megtiltotta volna könyvem megjelentetését, kiléptem volna… (…) Nem bátorságról volt szó, ez belső kényszer volt. Elöljáróimnak bejelentettem: kiadok egy könyvet a saját alkoholizmusomról. »Nagyon jó« – ez volt a válaszuk. Mindent elmondhattam, és mindent elfogadtak” – amely végül a rendtársak nyitottságát mutatta, hiszen kezdetben inkább titokban tartották volna Duval atya alkohollal folytatott küzdelmeit.

Az önéletrajzi könyv egy valódi utazás során született, hiszen a jezsuita atya egy hosszú autóút alatt mondta fel hangrögzítőre belső utazásának tapasztalatait. A könyv elején megtudjuk, hogy Duval atya Metzből egy genovai koncertre utazik és onnan haza. Az alkoholizmus végső okát nem a hagyományosan elfogadott magyarázatokban – szeretetlenség, az elfogadás hiánya, stb. – találta meg, hanem a kapcsolatteremtés őrült vágyában. Kezdetben írt dalai után a komponálás örömét a végén meg-megünnepelte egy kis sörrel. Idővel azonban egyre több sörre volt szükség ehhez az ünnepléshez. Észre kellett vennie, hogy zugivóvá vált. Mindenkitől elszigetelődött. Elkeseredésében még öngyilkosságot is megkísérelt. 

A függőségből való kilábalás Lucien atya esetében talán nem is annyira a hitnek volt köszönhető, sokkal inkább az anonim alkoholisták közösségének. A jezsuita szerzetes felismerte: mindaddig, amíg az elhallgatást nem váltja fel az őszinte beismerés, addig semmiféle gyógyulás nem várható. 

– Tizenhat évesen kezdtem el gitározni tanulni a nyári keresetemből megvásárolt gitáromon. A Béke téri templomban az egyik atya Lucien Aimé Duval dalaival igyekezett minket lecsendesíteni és szórakoztatni egy-egy ministrálás után, amikor betódultunk a plébániai szobájába – osztotta meg Lucien atyával kapcsolatos gyerekkori élményeit Sillye Jenő.

Sillye Jenő: Boldogság, öröm volt az életem!

– Jóval később hallottam újra a francia sanzonok világát idéző Duval-szerzeményeket. Ez a sajátos hangzásvilág akkortájt nem volt jellemző Magyarországon, nekem mégis megnyerte a tetszésemet. Közel állt a szívemhez a dallamvilága, a személyes hangvétele. Amikor kezembe akadt Duval atya könyve, megérintette a szívemet az általa leírt küzdelmes élet. Korábbi, gyerekkori élményeim tehát kiegészültek a francia atya személyes vallomásaival. Ezután írtam meg róla a „Duval” című dalomat – mondta a magyarországi keresztény könnyűzene nagy veteránja, akinek zenéjén számos generáció nőtt fel, és került közelebbi kapcsolatba Istennel.

– Duval atya dalait meghallva, akkoriban arról álmodoztam, hogy de jó lenne egyszer nekem is megtanulni gitározni, és ilyen énekeket énekelni Istennek. Szívem mélyén mindig jelen volt ez a személyes, ám fizikai találkozás nélküli barátság a francia énekes szerzetessel – emlékezett Sillye Jenő. – Bízom benne, hogy van valaki az égben, aki értékeli ezt a barátságot.

– Lehet, hogy az Úr szándékosan öt percet késik, csak azért, hogy belelásson a szívünkbe – mondta Sillye Jenő, aki úgy látja, hogy Duval atya életében Isten akár többször is öt percet késett, hogy lássa az ő szívének őszinte szeretetét.

A jezsuita szerzetes és Isten őszinte és többszörösen megpróbált barátságot kötöttek. Lucien Aimé Duval „Seigneur, mon ami” című dala legalábbis ezt énekli meg: “Vándor utamon / Éneklem dalomat, / Hajnaltájt vársz, tudom / Szép házad szentélye befogad” (Szabó Géza fordítása).