Egyél embert! – az jót tesz a tulipánnak

Nem tudom, megfigyeltük-e a szemünkkel, hogy újabban minden igazán combos hülyeség tövében nagy büszkén felfénylik legalább egy darab kákabélű klímabiológus. Messiástudata van neki kb. szerda reggel óta, elképesztően hatalmas arca és ökölbe szorított hőmérője – a jégsapkák lassan pompomig beleolvadnak a koktélos pohárba, fölforrott a páva vármegye házára, gyorsba le kéne mászni erről a gyerekszülögetős kultúráról, héló – ilyesmiket mond, majdhogynem megszoktuk már.

Most viszont szintet ugrottunk minden kénköves jel szerint, tudniillik

Magnus Söderlund,

akiről még soha az életben nem hallottam (mely körülmény eddigi létezésem összes boldogabb pillanatához erősen hozzájárult a maga totális, rózsaillatú kivehetetlenségével, ebben teljesen biztos vagyok), azt javasolja nekem így közép- és hosszútávon, hogy egyek embert a klímakatasztrófa elkerülése érdekében, sőt végett. Ami azért eléggé kemény előterjesztés – szinte merésznek mondanám –, és akkor válaszként szeretném is kijelenteni széles nyilvánosság előtt rapid, hogy nagyon szépen köszönöm, de nem;

nincs az a nyuszt.

Söderlund különben nem akkor a legiszonyatosabb, midőn a felebarátodat szeretné a szádba tenni, hanem amikor a pőre ötletet még alá is kívánná támasztani, érted, amúgy szellemileg. Pl. az emberevéstől történő, igen elterjedt tartózkodás mentális hátterében őszerinte „kapitalista önzés” húzódik, és egyáltalán, a nem-emberevés mindig is amolyan gyanúsan konzervatív csillanású dolog volt, konkrétan

egy valami ilyen kis izé.

Jó… lássuk be… az ember fantáziáját valahol azért… megfogja picit… ez az ügy… mert persze… nem is annyira tuti az… ugye… hogy mindenkiért olyan nagyon… nagy kár volna… parkolóőr… kedves anyósod… satöbbi…. :-))))

Csakhogy vejnemöjnen doktor épp ezen az érzékeny ponton vált vissza rém unalmasba – mert az nem úgy lenne „természetesen”, hogy fapapucsos felső szomszéd megint hangoskodik, tekergeti a tévékészüléket össze-vissza, és akkor te lágyan bekopogsz hozzá jalapenhoval és partedlivel, hanem – sajnos – másként. A fogyasztásra kiszemelt személynek előbb távoznia kell szép és (főként) természetes halállal, szívében dőre méltósággal, és csak utána szabad jókedvűen hozzálátni. Hogy aztán kihelyezzük-e a tányér mellé – vidám emlékeztetőül – az aljadék orionos hangerőgombot meg a khtonikus papucsot, az már színtiszta egyéni mérlegelés, neveltetés, respektíve habitus kérdése, nincsen az ilyesmivel kapcsolatosan univerzális erkölcsi regiszterben aktiválható útmutatás, illetve hát arról van szó leginkább, hogy egész egyszerűen

nem lehet minden pimf emberevés mellé rendőrt állítani.

(Elvégre a rendőr is emberből van, akár a szurikáta, a polip és az esőerdő, komoly szüksége lehet a mélyen emberi léptékű szabadidőre, a tartalmas – egyszerre pihentető és szórakoztató, vagyis minőségi  – kikapcsolódásra.)

Sokáig lehetne még csűrni-csavarni a dolgot, hisz egyebek között direktpolitikai vonatkozásai is vannak bőven, például megjegyezhetné valaki (mondjuk én, ha már itt vagyok), hogy „engem csak ne egyen meg holmi erasmusos neokommunista cserediák Portugáliából”, vagy hogy „[anya, édesanyám], én nem kívánnék kis jelentőségű John Rawls-lábjegyzetek közt bucskázni-forgolódni egy egalitárius libsi szájában tulajdonképpen” stb., de ezeket inkább tartogassuk legközelebbre.

Amúgy pedig azt szeretném mondani, hogy bár nem annyira kibírhatatlan sebességgel, de azért rendkívül stabilan, s bizony úgy tűnik nékem, visszafordíthatatlanul kezdünk tökéletesen megőrülni.