A Gulág hatalmas istenélmény volt – Kerényi Lajos piarista a Vasárnapnak

A Gulágot megjárt 93 éves pap még a kínok közepette is Isten jelenlétét tapasztalta meg, amit nem cserélne el semmire.

Kerényi Lajos piarista paptanárt a gimnázium befejezése előtt érte a II. világháború befejezése. Mint besorozott fiatal katonát az oroszok elvitték a Donyec-medence egyik fogolytáborába. A legnagyobb szorongatások ellenére néhány társával elhatározták, hogy kereszttel a nyakukban mindenkinek megmutatják, hogy Jézus Krisztus él. A kommunizmus idején titokban szentelték pappá. Folyamatosan zaklatták, mert a fiatalokkal foglalkozott, és járta a kórházakat, hogy a betegeknek vigye el Jézust. Se a Gulág, se más nem törte össze a ma kilencvenhárom éves atyát, aki máig fiatalokat tanít a Szent Margit Gimnáziumban, felkeresi a betegeket és a haldoklókat, s a Nagymarosi, illetve kezdetektől az Egerszalóki ifjúsági találkozók egyik meghatározó lelki atyja.

– 1946-ban léptél be, Lajos atya, a piaristákhoz. Egy hosszú és kemény út előzte ezt meg.

– Olyan időszak volt az, amit nem adnék semmiért. Belenőttem a háborúba. 1927-ben születtem Almásfüzitőn, ahol olajgyár működött, ez a németeknek fontos volt hadi szempontból. Tatára, a piarista atyákhoz jártam iskolába a testvéremmel. Minden nap vonattal és gyalog. Hetedikes lettem, amikor elkezdődtek a bombázások, és az élelmiszert is már csak jegyre lehetett beszerezni. Nagyon sokat nélkülözött a családunk, de megvoltunk valahogy. 1944 nyarán óriási éjjeli bombázást kapott a településünk. A nagypapa háza alatti zöldséges pincében húztuk meg magunkat. Nagy szenvedés volt ezt végigélni. XII. Pius pápa ki is hirdette akkor, hogy ha valaki életveszélyben van, és egy keresztet megcsókol, akkor teljes búcsút és bűnbocsánatot kap.

– A teljes létbizonytalanságban ez volt a kegyelmi kapaszkodó?

– A háború borzalmas dolog. A zöldséges pincében minden félelmetes volt a háromnegyed órás bombázás alatt. A családi házunk találatot kapott. Kilakoltattak bennünket Neszmélyre. Egy kis szobában laktunk egy idős házaspár mellett. Idővel megszűnt a tanítás is. Minket is felvettek a gyárba könnyedebb munkára. Mégiscsak kerestünk valami kis pénzt. Tizenhét éves voltam ekkor.

– Elkeseredtetek?

– Valahogy

azt tanultuk meg, hogy az élet értelme azt jelenti: mindig többre jutni.

A piaristáknál a lényeg értésére oktattak bennünket: nem a mennyiség számított, hanem a mélység.

– De a háború nem állt meg…

– Jöttek a bombázások később is. Az év végén kellett volna bevonulni, de minket mint a hadiüzem dolgozóit nem hívtak be. 1945 februárjában el kellett mennünk Nagyigmándra sorozásra. Rengeteg fiatal volt ott együtt. „Hunyadistáknak” soroztak be minket. A bátyám kármelita lelkiatyja azt üzente, hogy ha bármi van, ő minket elhelyez bármilyen hadtestnél. Honor atya tehát szerzett nekünk nyílt parancsot. Faluról falura mentünk. Egyáltalán nem voltunk biztonságban. Eközben majdnem lelőttek a nyilas fiatalok. Eljutottunk Környére, ahol várt bennünket a hadtest. Egy Tata melletti pusztán képeztek ki bennünket. A katonaruhában az ember elnévtelenedik, és a különleges szabadosság érzése környékezi meg. Schwarzloze géppuskás lettem. A célzás irányszögét kellett megállapítanom. A bátyám irodára került.

Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– A gyakorlatot az éles helyzetek követték…

– Tatára vittek bennünket, hogy ássuk meg a lövészárkot. Az a hír érkezett, hogy az oroszok a Vértesben vannak, ott teleltek, és már támadásra készülnek. A háborúban az ember élete állandó veszélyben volt. Megjelent az égen a „varrógép”, az orosz katonai repülőgép, amelyik időnként egy-egy kisebb bombát ledobott, hogy pszichésen megfélemlítsen.

– Sikerült nekik? Féltél?

– Nagyon érdekes, hogy otthon és a piaristáknál megkaptuk a „többletet”. Minden félelmen túli pluszt: az életnek mindig van értelme.

Minden esetben ezzel a tudattal éltünk: Krisztus élő valóság, és van örök élet.

A szenvedést is fel lehet használni, mert Jézus is ezáltal váltott meg bennünket. Kempis Tamás könyvét és a Sík-Schütz imakönyvet hoztam magammal otthonról. Ezek állandóan segítettek a megmaradásban. Amikor elhagytuk a családi házat, édesapám ünnepélyesen kinyitott egy könyvet, amiben rá kellett mutatnunk valamelyik helyre. A bátyám kinyitotta, én rámutattam egy helyre, amit édesapám aztán felolvasott:

„Légy óvatos”!

– Óvatos voltál?

– Ez a mondat nagyon betalált az életemben. Hiszem, hogy a Jóisten iránymutatásul adta azt akkor. Mindig igyekeztünk a hadtestnek nem az elején és nem a végén lenni. 1945. március 19-én, Szent József ünnepén élesben is gyakorolhattuk az óvatosságot, mert jött a riadó. Este elfoglaltuk a lövészárkokat. Sétáltam föl-alá, mondtam a rózsafüzért. Reggel tiszt már nem volt velünk. A szakaszvezető volt a parancsnok. Egyszer csak fellőttek egy zöld jelzőrakétát, ami azt jelentette, hogy páncélos támadás indul. Rögtön jelentettem. Látni lehetett, hogy rengeteg tank közelít, mégis a lövészárokba parancsoltak bennünket. Miután látszott, hogy nagy a baj, a lovas kocsihoz kellett mennünk. A német zászlós azonban pisztolyt szegezett ránk, és visszaparancsolt bennünket az árokba.

Csak a Jóisten védett meg akkor az oroszok ránk zúduló tűzzáporában. Soha nem súrolt még csak egy repesz sem.

Kúszva menekültünk, még a puskánkat is elhagytuk. A lövészárokban azt javasoltam a többieknek, hogy jöjjenek utánam. Én ismerem Tatát, ide járok iskolába, meneküljünk ki innen. Az öregek lemondóan feladták. A többiek  összezuhantak lelkileg a „harci morál” jegyében. Én viszont még pontosan emlékeztem, milyen volt, amikor az oroszok egyszer már elhajtottak bennünket.

– Elindultál végül egymagad?

– Egy szőlőterületen keresztül menekültem. Rám állt egy tank, elkezdett lőni úgy százötven méterről. Lehasaltam. Bekecs volt rajtam, melegem volt. Másztam, de csak lőttek. Egy gödörhöz érve belesimultam, és vártam imádkozva, remegve. Végül elhallgatott a lövéssorozat. Azt hitték, agyonlőttek, mert már nem mozdultam. Kicsivel később kiértem erről a területről. Mentem, mentem, hatalmas utat tettem meg. Három vagy négy tojás alakú kézigránát volt a derekamon. A puskámat már korábban elhagytam. A tatai nagy tó partján a gránátokat bedobtam a hat méter mély vízbe, nehogy hasba lőjenek, és azonnal felrobbanjak. Ez a harci morál összezúzása volt már bennem akkor. Hazamentem Neszmélyre. Útközben felaggatott holttestdarabokkal találkoztam. Arra addigra már jártak az oroszok.

Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– Találkoztál a szüleiddel?

– Igen. Kérleltek, hogy menjek velük. Apukám révén, aki vasutas volt, kimehetett a családunk nyugatra. Én nem mentem óvatosságból: meg kellett keresnem a hadtestemet, mert ha így megtalálnak, azonnal agyonlőnek mint szökevényt. Elbúcsúztunk egymástól. Elmentünk Nyergesújfaluig. Átkeltünk a Dunán, miközben az oroszok bombázták a folyót állandó rárepüléssel. Lassan elérkezett a visszavonulás. Pozsony felé mentünk, de közben végig folyt a harc.

– Nem keseredtél el?

– A bajtársak egy alacsonyabb orosz lovat szereztek. Mi csak Bandinak neveztük el. Befogták, én lettem a kocsis. Az irodai eszközöket szállítottuk így. Nagyon megszerettem, gondoztam, tisztogattam. Szedtem neki növényeket. Annyira megszeretett, hogy engem soha nem bántott volna. Még mögé is állhattam, pedig azt mondták, hogy nem szabad még akkor sem, ha döglött. Mi ezt a felszólítást később a komcsikra alkalmaztuk: ha már teljesen elvesztek, akkor sem jó velük barátkozni.

– Meddig jutottatok így?

– Miután Pozsonynál majdnem ott maradtunk – egy hajszálon múlt az életünk – egészen Brün közelébe jutottunk el. Itt le kellett tennünk a fegyvereket. Bejött a dicsőséges orosz hadsereg. Minket, katonákat azonnal elfogtak. Hadifogságba estünk. Gyalog meneteltünk naponta harminc kilométert, hogy végül Brünben bevagonírozzanak. Azt mondták – „domoj, domoj” – hazavisznek.

– És ez így is lett?

– Hazahoztak, de nem engedtek ki bennünket a marhavagonokból. A kisméretű szállítókocsikban negyvenhatan voltunk összezsúfolódva. Megmoccanni alig lehetett. Úgy aludtunk, hogy együtt kellett forognunk a mellettünk lévővel. A Rákoskeresztúri teherpályaudvarra hoztak minket – a rácsos ablakon át láttuk. De vittek is tovább. Keserves volt nagyon.

Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– Hova vittek benneteket ezután?

– Egy bizonyos Alajos nevű gyógypedagógus is volt közöttünk. Ő mély hittel és remek egyéniséggel tudta bennünk tartani a morált, hogy ne essünk kétségbe. Meleg volt. Elközönségesedett emberek voltunk együtt a vagonban. Olyan étellel etettek, amelyet még a disznóknak se adnának. Éhesek voltunk rettenetesen. Máramarosszigetnél leállt a vonat: átraktak bennünket a széles nyomtávra. Ekkor rám nehezedett ez az egész dolog. Ott elpityeregtem magam azért. Csendesen, hogy ne hallja, ne lássa senki, még a bátyám se. Még a magyar területen üzeneteket írogattunk a szüleinknek, kidobáltuk a vonatból, amit miután elmentünk, eljuttattak a magyarok a hozzátartozóinknak. Meg is kapták a hírt, hogy kivisznek bennünket. Az alföldön voltak olyan merész lakosok, akik nagy kenyereket dobtak be a vagonba, amikor kinyílt a vagonajtó. Mi is kaptunk, de a kiéhezett emberek összevesztek rajta. A gyógypedagógus teremtett rendet hatalmas erővel és jelenléttel. Mindenki kapott végül belőle. Nem  létezik olyan finom torta, mint az a tenyérnyi fehér, magyar ropogós kenyér.

– Meddig szállítottak benneteket?

– Elértünk Kijevhez. Utána tovább, a Dnyeperen át a Donyec-medencéig mentünk. Itt kiszálltunk szomjasan, fáradtan. Gyalog kellett továbbmennünk. Senkinek nem számított az életünk. Tele voltunk tetűvel, rühesek voltunk. A lágy részeknél a kis atkák befúrták magukat a bőrünk alá. Viszkettünk nagyon. A lágerben le kellett vetkőznünk. Kiölték a tetűket a ruháinkból. A legfájóbb pont azonban az volt, amikor azt mondták nekem: „már nem Kerényi, már megszűnt Kerényi!”. Kilencvenhármas szám, az lettem. Elvették az egyéniségünket. Oda kellett mennünk, ahová ők mondták.

Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– Hogyan lehetett ilyen körülmények között embernek megmaradni?

– A tizennyolc-húsz év körüliek közül négyen-öten elhatároztuk, hogy azért is legyőzzük a vörös csillagot. Ez hatalmas, vigasztaló kalanddá tette az egészet. Volt a nyakunkban egy lánc és egy kereszt, amit visszaloptunk az imakönyveimmel együtt. A keresztet meg akartuk mutatni. Nem voltunk papok, csak keresztények, de azt akartuk, hogy amerre járunk, lássák Krisztust. Az egész egy isteni esemény volt! A bányában a felszíni munkán a nyakunkban látták a keresztet. Odajöttek és sírva mondták, hogy „ó Krösz, ó Jézus Krisztus”. Ez akkor öntudatunkra ébresztett, és azt jelentette nekünk, hogy itt az Isten. Mi magunk is megerősödtünk.

– Nem volt veszélyes nyíltan megvallani Istent és imádkozni?

– Volt egy eset, amikor az őrök legvadabbika volt az őrtoronyban. Állandóan ordított, mindenki félt tőle. Odaszólt nekem, és azt kérdezte, hogy mit csinálok. Erre elrejtettem az imakönyvemet, amit éppen olvastam. Magához rendelt, és megkérdezte, hogy mi van a kezemben. Imádkoztam magamban, hogy Uram, irgalmazz! Azt feleltem az őrnek, hogy imádkozom. Vártam, hogy lelő. De ő ahelyett, hogy ezt tette volna, előbb körülnézett, aztán lehajolt hozzám és azt mondta: csináld csak, én is szoktam. Mama, papa is otthon. Ikon van, imádkoznak. Olyan megható volt, hogy Isten mindenhol ott van. Így teltek a hetek, hónapok…

Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– Meddig tartott?

– Mivel megbetegedtem – hetven gennyes sebet kaptam – nekem egy év alatt lezajlott végül az egész. A láger kórházában német parancsnok volt. Átvittek egy másik lágerbe. Ám végül bevagoníroztak és hazahoztak. 

– Visszatekintve mi maradt meg benned a legfontosabb pillanatként, ami máig elkísér?

– Hatalmas élmény, istenélmény!

Óriási dolog, hogy bárhová megyünk is – mondja a zsoltáros –, te mindenhol jelen vagy. Ha az óceán túlsó felére megyek is vagy a mélységek mélységébe, te ott is ott vagy. Ezt megtapasztaltuk.

– Ekkor ismerted fel, hogy Isten papnak hívott téged?

– Ez már korábban, kilenc éves koromban történt. Almásfüzitőn egy kis kápolna volt. A pap bácsi Szőnyből járt oda minden vasárnap. Mi ministráltunk rendszeresen. Általában már fel voltunk öltözve már, amikor az atya belépett. Látomásom volt egyszer: vártuk a papot, de nem a pap jött be, hanem Jézus. Fogta a nagy misekönyvet és egyenesen hozzám jött. A szemembe nézett és azt mondta, hogy „te fogsz nekem ministrálni”. Úgy dobogott a szívem, hogy Jézust láttam. Akkor már elindult bennem a hivatás csírája. Aztán az a sok szenvedés, ami következett ezután, a tényleges istenélmények sora hozta, hogy meghallhattam a meghívást. Amikor hazajöttem, kijártam a gimnázium utolsó évét, leérettségiztem. Aztán elmentem a piaristákhoz, hiszen náluk tanultam mindent.

– Miután felszenteltek, azonban tovább folytatódott a szenvedés…

–  Papként elkezdtek üldözni. Két nagy bűnöm volt: a fiatalokkal foglalkoztam, és a betegeket látogattam. A kórházlátogatások során nekem adta őket a Jóisten. Megmaradtam végig piaristának, letettem az örök fogadalmat. De 1950-ben szétoszlatták a rendet. Elvitték a papokat leponyvázott teherautókkal. A kolostorokból ugyanígy hurcolták el az apácákat is.

Sztálin azt mondta, hogy a vallás csak vagonkérdés.

Engem azért nem vittek ki, mert minket elhelyeztek a városban, hogy civil munkát végezve tanuljunk, hogy aztán titokban felszenteljenek, így biztosítva az utánpótlást. 1952-ben szenteltek fel, és a Krisztinavárosban szolgáltam. A kórházi munkámat is itt kezdtem. Utána a Városmajorba kerültem, végül büntetésképpen a Szigetközbe. De erről egy másik beszélgetésben szólnék…

Fotó: Vasárnap.hu/Kürtös Kata

– Ma is járod még a kórházakat?

– Olyan hálás vagyok, hogy az Úr mindig velem van. Most is, állandóan. A betegek és a haldoklók között. Most is van kilenc kórházam. Abból tizennégy intenzív osztály. Ezeket végiglátogatom újra meg újra. Az egész úgy indult, hogy elhívtak egy beteghez. Elláttam őt szentségekkel, de láttam, hogy a mellette lévő is haldoklik. Ahhoz is odaléptem. Legközelebb újra meglátogattam őket. Aztán átmentem a szomszéd szobákba is. Valahogy így terjedt el az egész. Ez mind a Szentlélek ihletése volt.

A kiemelt képünket Kürtös Kata/Vasárnap.hu készítette.

A témában további olvasásra ajánlott cikkeink:

Kerényi Lajos: Orvos hajlamommal lelki gyógyító lettem

Kerényi Lajos: Keressük az eszmét a társadalom építőköveiben!