Ungváry Zsolt: „Fogoly vagy s egyben foglár”
A rendszerváltás óta – ami 1990-ben volt, és azóta folyamatosan ugyanabban a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciában élünk, VSZ és KGST helyett NATO- és EU-tagként – visszatérő kérdés az ügynökakták problémája. Vagyis, hogy nyilvánosságra kell-e hozni a kommunizmus idején (kicsit leegyszerűsítve) besúgóként alkalmazott III/III-asok névsorát.
A frissen megválasztott kormány ezt most megígérte; igaz, október 23-hoz időzítve, amíg azért van mód ezen gondolkodni.
Az ügynökakták ettől függetlenül kutathatóak voltak eddig is, bárkinek jogában állt betekinteni a róla készült jelentésekbe, és így megtudni, ki jelentett róla, sok név forgott is a közéletben. Maga az ügynöközés azonban roppant álságos, és az egész kissé félresikerült, félbemaradt átmenetnek fontos szimbóluma.
Besúgó, III/III-as, titkos megbízott az esetek döntő részében nem önként lett valaki. Aki ugyanis ki akarta fejezni lojalitását a rendszer iránt, kivenni a részét az „építkezésből” és learatni ennek gyümölcseit, belépett a pártba, és „hivatalosan” szolgálhatta a népi demokráciát. Ők nem is lehettek beszervezett besúgók, hiszen egyfelől kötelességből, elvi alapon, feladatszerűen úgyis jelentettek, másrészt nehezen tudtak konspirálni és titkos információkat kiszedni az „ellenségből”, hiszen tudható volt róluk, hogy részei a rendszernek, aligha velük osztották meg az ellenzéki információkat. Ők élvezték az előnyöket, útlevelet kaptak, pozíciók, fizetés, illetve különleges juttatások formájában nyíltan megkapták, ami a hűségért kijárt.
A besúgókat elsősorban zsarolással, fenyegetéssel szervezték be. Gyakran éppen olyanokat, akik egyszer már szembe fordultak az állampárttal, megjárták talán a börtönt is. Nekik – azon túl, hogy egzisztenciájuk, szabadságuk vagy életük megtartása érdekében aláírtak – azzal a lelki teherrel is meg kellett küzdeniük, hogy pont azt a rendszert szolgálják, amelyik ellen korábban fellázadtak. Az ismert esetek közül ide sorolható Csurka István vagy Pokorni Zoltán édesapjának ügye, akik mindketten előbb voltak tevőlegesen kommunista-ellenesek, majd szörnyű kényszerek hatására, a további lelki vagy fizikai kínzások megelőzésére váltak ügynökké. Még így is előfordult (mint Csurka esetében), hogy tényleges „munkát” nem is végeztek.
Ezekről az ügynökökről – mivel „titkosak” voltak, ez volt a lényegük – környezetük nem tudhatta, hogy a béketábort építik; főnökük nem honorálhatta, külön juttatásban ezért nem részesülhettek, sokszor nyugatra sem utazhattak; előéletük miatt a fekete pont rajta volt a személyzeti lapjukon, a „piros” viszont nem kerülhetett rá, hiszen az titkos volt. Nem ritkán megesett olyasmi, hogy az ügynök – „rovott” múltja miatt – nem kaphatott útlevelet, míg az általa megfigyelt személy – az „áldozat” – vígan utazhatott, akár nyugatra is.
Ehhez kapcsolódóan még egy fontos kérdést tisztázni kell. A besúgó nem úgy működött, mint egy rossz házmester, aki figyeli, kihez ki érkezik, meddig marad, mit mond a lépcsőházban, kit szid, ha áramszünet van. Az ügynökök nem a villamoson vagy irodák folyosóin füleltek, hanem konkrét célszemélyekre állították rá őket, és csak róluk kellett jelenteniük.
A valódi bűnösök a tartótisztek, és még inkább a jelentések olvasói, akik megrendelték ezeket, és fenntartottak egy elnyomó, embertelen, diktatórikus világot. Őket egyébként ismerjük, nem lett semmi bajuk, s míg az ügynökaktákkal napirenden tartjuk a fenyegetettséget, a „most aztán leleplezzük a nagy leleplezést” ígéretével, az igazi vétkesek vígan élnek-éltek köztünk. Elegendő csak például Lendvai Ildikóra gondolni, aki mai napig osztja az észt és az erkölcsi normákat, miközben ő maga megannyi jelentést rendelt meg és olvasott el. Az ügynöklistáktól nem kell félnie, mert ő biztosan nem volt III/III-as.
Az egész mechanizmus sátánian ijesztő: a feljelentések, besúgások nyomán valaki bajba kerül. Meghurcolják, bezárják, majd megzsarolják, beszervezik. Hiába gyűlöli az őt feldobó ügynököt, rövidesen maga is áldozatból elkövetővé válhat, amiképpen a rá bajt hozót is annak idején valaki belerángatta. Úgy működik, mint a vírus. Haragszom arra, akitől elkaptam, de fertőzöttként magam is terjesztem, s akit én betegítek meg, annak a szemében már én leszek a felelős. „Fogoly vagy s egyben foglár”, írta meg Illyés Gyula. És most, harminchat évvel ennek a borzalmas rendszernek az elmúltával is ahelyett, hogy indulataink és igazságvágyunk az azóta is köztünk élő – sokszor másod-, harmadgenerációs – egykori bolsevikok ellen fordulna, az áldozatból lett beszervezettekkel játszunk.
Ráadásul sok egykori III/III-as már nem is él, sem védekezni, sem cáfolni, sem magyarázkodni nem tud. Az effélével való fenyegetés tipikus pótcselekvés, odavetett gumicsont.
Vezetőkép: illusztráció – Budapest, Margit körút (Mártírok útja) – Keleti Károly utca sarok, 1965. Forrás: Fortepan/Nagy Gyula
