Ungváry Zsolt: A történelmet azért ne hamisítsuk meg!
Működő demokráciák lényege, hogy időnként kormányváltás van, ahol a győztes átveszi a hatalmat (az irányítást, az irodákat, beül a bársonyszékekbe és az Operaház királyi páholyába). Nálunk 16 éve nem volt ilyen, az új politikai szereplő, aki a semmiből hirtelen nagyot nyert, keresi a hangot, hogyan is kell erre reagálni.
Egyelőre még a triumfálót játssza, aki a legyőzött ellenfelet kigúnyolja, belerúg, gyalázza. Mint egy sportverseny végén az etikailag nem eléggé iskolázott győztes: mutogat a vesztesnek, a másodiknak. „Senkik vagytok, lúzerek, falábúak, alkalmatlanok, gyengék, hitványak.”
Különösen visszás, amikor egy újonc csapat, miután megveri a sokszoros bajnokot, legénykedik, ujjain számolgatja, hány gólt lőtt. Amire a vesztes szerényen a mezén lévő csillagokra mutathat: „Mi pedig ennyiszer nyertünk bajnokságot.”
A demokráciákban a miniszterelnököket előbb-utóbb leváltják. Inkább előbb. Olaszországban például Giorgia Meloni a világháború óta a második leghosszabban hivatalban lévő kormányfő: három és fél éve tölti be a tisztséget. (A leghosszabb, Silvio Berlusconi második kabinetje sem érte el az öt évet.)
A Fidesz, illetve leginkább Orbán Viktor ötször nyert választást, ebből négyszer zsinórban kétharmados felhatalmazással. Összesen 20 évet kormányzott – a magyar történelemben közelébe sem ért senki, de az EU-ban is rekord. Ebből 16-ot egyvégtében, ami szintén csúcs. Itt a második helyen ugyan egy Tisza-kormány áll, de nem a most sebtében összetákolt, hanem Tisza Kálmáné még a XIX. századból, 1875-90-ig. Sem Andrássy Gyulának, sem a háromszor próbálkozó Wekerle Sándornak, sem a Trianon utáni konszolidációt levezénylő Bethlen Istvánnak, de még a valódi választással sosem szembesülő kommunistáknak (a legtovább regnáló Lázár Györgynek 12 évet engedélyezett a párt és Kádár János, mert a népet akkoriban erről nem kérdezték meg) sem sikerült megközelítenie sem.
Ez az impozáns eredménysor kiegészül öt megnyert EP-választással, és – bár ez nem mérhető egyértelműen – öt önkormányzati választáson is a legjobban szerepelt a leköszönő pártszövetség. A demokráciák történetében elképesztő sorozat, ami most látványosan megszakadt, de súlyos aránytévesztés a magyar történelem legtámogatottabb miniszterelnökét úgy beállítani, mint egy vesztes, szerencsétlen, kivert alakot.
2010-ben a kormányrudat a devizahitelek bedőlésével küszködő, egy világválságtól megviselt gazdaságú országban, egy minden bizalmat eljátszott és a néppel szemben a rendszerváltás óta példátlan módon fizikai erőszakot alkalmazó hatalomtól vették át, nyögve az IMF-hitel részleteit és kamatait. Fontos stratégiai ágazatok (MOL, repülőtér, közmű-szolgáltatók) külföldi kézen, már-már elviselhetetlen rezsiterhekkel sújtott lakosság, amely küszködött azzal a lelkifurdalással, amit a nemzet elszakított részeinek hivatalos megtagadása jelentett.
A talpra állás és jelentős pénzügyi-gazdasági-politikai függetlenedés úgy következett be, hogy át kellett vészelni többek között egy vörösiszap-katasztrófát, árvizeket (bár ezek azért mifelénk előfordulnak), egy súlyos, ám bravúrosan kezelt menekülthullámot, egy évszázada nem látott vírusjárványt, a szomszédunkban egy véres háborút – s közben az ellenzék folyamatos, dehumanizáló gyalázkodását.
„Üdvözlet a győzőnek”, írta halála előtt nem sokkal Ady az országot legázolóknak címezve, jóllehet ő maga is sokat tett annak az októberi forradalomnak a kitöréséért, amely szétzavarta a hadsereget, s a Parlament előtt rendezett haláltánccal búcsúzott a történelmi Magyarországtól. Valakinek a győzelme ugyanis szükségszerűen egy másik vereségét jelenti. Ám ez sem a sportban, sem a politikában nem szokott végleges lenni. Ezért kellő alázattal ildomos kezelni.
Vezetőkép: Országház. Forrás: Pixabay.com
