Ungváry Zsolt: Felesleges luxus
A felfokozott hangulatban ezúttal nézzünk meg egy kis politikamentes, színes kis helyzetképet, a Pesti Hírmondó 1900. február 29-i számából.
Nagy erőkkel épül a Duna partján az ország új háza. A falak már állnak, a kupola is kész, sőt hat éve egyszer már fel is avatták, de a képviselők még nem költöztek be, megannyi simítás vár ugyanis az impozáns létesítményre. Az emberek meg-megállnak előtte, büszkén feltekintenek rá, igaz, némelyek fanyalognak, miért nem lehetett az árából inkább befizetni mindenkit egy jó pacalpörköltre és hosszúlépésre valamelyik franzstadti kisvendéglőbe. Annak több értelme lett volna… Szerencsére ezek a hangok eddig eltörpültek, és a legbotrányéhesebb sajtó sem csapott le rájuk.
Ma reggel azonban megállt egy fura szerzet a hajdani Flotillenplatz (immár két esztendeje Országház tér) közepén. Negyven körüli férfi, pergő nyelvvel utasítgatja a kíséretében lévő másik kettőt: egy fényképészt, aki fotómasinájához az állványt szereli össze, valamint egy gyorsíró kisasszonyt, aki próbálja jegyzetelni a fickó szavait.
– Micsoda böhöm nagy palota! Eszement luxus! Azokat a szobrokat örökítsd meg! – kiabál rá a fotográfusra.
– Meg az a sok dombormű! És a kupola! Azt képzelik ezek a nemzet verejtékén gazdagra hízott urak, hogy a firenzei dómot építik fel ide, és betelepszenek a hatalmas ülepükkel az összerabolt székekbe? Ugye le tudod írni azt, hogy összerabolt? – veti oda a szorgalmasan jegyzetelő hölgynek.
– Te is ezeknek a szétlopott iskolájába jártál, ahol nem folyt tanítás, mert még a palavesszőt is kicsenték, hogy bearanyozzák ennek a barbár hodálynak a falait. Negyven kiló aranyat használtak fel hozzá! Hány karikagyűrűt készíthettek volna abból a házasodni kívánó fiataloknak? Te is házasodnál, gyöngyöm, ezt ne írd, csak úgy mondtam, mert az efféle fiatal muffok már férjhez mennének, igaz-e, de hát nem bírok ennyi asszonyt elvenni, beláthatod.
Hirtelen megpillantja a téren átsiető Széll Kálmánt, odasiet hozzá, miközben karjánál fogva rángatja magával a fényképészt, hogy kattintsa el a masináját, amikor ő majd a miniszterelnöknek beolvas.
– Magadnak építed ez az ordenáré csicsás otromba parlamentet, te népnyúzó, korrupt svihák?
A kormányfő annyira megdöbben, hogy tisztességgel válaszol a primitív rikácsolásra.
– Hiszen már évek óta épül. És nem nekem, hanem a nemzetnek. Itt fog állni akkor is, amikor már egyikünk sem él. Legfeljebb lehet, hogy rám fognak emlékezni, mert én építtettem, rád pedig nem, aki ezt sérelmezted.
– Még talán teret is neveznek el rólad, mi? Erről ábrándozol, azért készítettél két üléstermet, puszta nagyzolásból?
– Azért van két ülésterem, mert az egyikben a felsőház, a másikban pedig az alsóház fog összegyűlni…
– Na és a dunai panoráma? Anélkül már dolgozni sem bírnál?
– Évszázadok óta itt folyik a Duna Pest és Buda között, ezt igazán nem én intéztem el. Bár ha így volna, azt se szégyellném.
– Na és a távfűtés? Hát vegyenek fel kabátot, ha fáznak az urak. De még jobb volna, ha ott maradnának a Sándor utcában, még az is túl elegáns. Fölszereltek a folyosón szivartartókat, hogy ha bemennek szavazni a miniszterurak, ott füstölögjenek a bűzrúdjaik magukban.
– Nagyon szerény a mostani képviselőház a Sándor utcában – védte meg egy járókelő. – Ha ad magára Magyarország, mutassa meg a világnak, hogy nem vagyunk alábbvalóak másoknál. A Nemzeti Múzeum is zavarja tán az úr szemét? Azt is luxizás volt fölépíteni?
– Mi az, hogy! Nagyon is! Timpanon, oszlopok, micsoda barbár rongyrázás. Visszabontjuk az egészet, a falak közé utcagyerekeket költöztetünk, hogy ott kedvükre golyózhassanak. Aztán ott van a flancos Bazilika, minek a pár száz csuhásnak meg csúszómászó öregasszonynak ilyen díszes épület? Ki gazdagodott meg annak az építésén? Mindenkit feljelentünk, aki ilyesmire engedélyt adott, felülvizsgáljuk a szerződéseket, felrobbantjuk a hidakat, bőven elég a Lánchíd…
Ebben a pillanatban, kissé megkésve, futva érkezett két fehér köpenyes ápoló, és gyorsan kényszerzubbonyt húzott a férfira.
– A héten már másodszor szökik ki – magyarázták bocsánatkérően a körülállóknak. A fotós és a gyorsíró elcsodálkozott, és csalódottan mondták:
– Azt hittük, ő az új Andrássy… Vagy Tisza…
– Jól átrázott mindenkit – bólogatott az ápoló. – A múlt hónapban egy egész falut megbolondított.
– Hát őrizzék ezentúl jobban – tanácsolta egy idősödő hölgy, és ezzel senki sem vitatkozott.
Vezetőkép: Illusztráció
