Ungváry Zsolt: Életre kelt a hamelni patkányfogó
A német néplélekről érdekes képet festenek a meséik. A körmét rágó kislánynak egy ablakon benyúló hatalmas olló levágja az ujjait, a gyufával játszó gyereknek lángra kap a ruhája és hamuvá ég az egész lurkó. De a Grimm testvérek történetei sem túl derűsek az erdőben éhhalálra kárhoztatott, majd egy banya étlapjára került, ám a boszorkány eltüzelésével végül megmenekülő Jancsi és Juliskától a nagymamát és unokát evő farkasig vagy a mostohája által halálra szánt, de egy szarvas szívével kiváltott Hófehérkéig. Ezeket mindenki jó eséllyel rettegte is gyerekkorában. Talán kevésbé ismert történet a hamelni patkányfogóé, aki – mivel a város lakói nem fizetik ki a bérét – varázssípjával maga után csalja a település gyerekeit az erdőbe, akik ott pusztulnak.
Valahogy így csalogatták be a (jelképes) erdőbe a tizen-, huszonéves generációt a maguk sípjaival azok az influenszerek, rapperek, pedagógusok, celebek, akik befolyásukat arra használták, hogy a fiatalokat egy primitív klisékkel ördögire megrajzolt kép ellen vezessék. Nem az építkezés, a tervezés, a szeretet, az elfogadás igényével, hanem egy törzsi vudutáncra hasonlító végtelenített gyűlölet-szeánsszal. Ahol nem az a kérdés, ki vagy, mit értél el és mit akarsz elérni, hogy tennéd a világot szebbé és jobbá, hanem egyetlen vezérfonal van: kit (és mit) utasítasz el. Kényelmesebb, egyszerűbb, felelősség és kockázat nélküli. Ez nyugaton már évtizedek óta termeli a nihilista, tehetetlen nemzedékeket; akik sem családot nem akarnak, sem bizonyos munkát elvégezni, ezért gyermeket, munkaerőt kívülről importálnak.
Megéltünk már nehéz korszakokat, de ezek többnyire felülről jött elnyomás következményei voltak. Ha nagyon nem maradt más lehetőség, el lehetett menekülni külföldre. Mostanra nincs hova menekülnünk; nagyapáink legalább még disszidálhattak Európa vagy Amerika bizonyos részeire, mára mindenütt ugyanez a milliő vesz körül. Idehaza lehetett mentsvárunk például az egyházi intézményekbe való visszavonulás, a gyerekeink egyházi iskolákba járatása; mára azonban ezek is megfertőződtek az ördögi ideológiával. Mert ha egy hordó szennyvízhez egy pohár bort öntünk, szennyvizet kapunk. De sajnos, ha egy hordó borba öntünk egy pohárka szennyvizet – akkor is szennyvizet kapunk.
Hiába mondatják velünk fennhangon és feleljük rá rutinból a misén, hogy ellene mondunk a sátánnak, ténylegesen eszünk ágában sincs. Néhány fenyegetőző újságcikkel, izgága ateista politikusok agresszivitásával elérték, hogy az egyház nem mer megszólalni közéleti kérdésekben. Ahelyett, hogy világosan kimondanák, mi a bűn, és mi elfogadhatatlan egy keresztény ember számára, maximum arra terjedt ki az iránymutatás, hogy „szavazzunk lelkiismeretünk” szerint, és erre leszavaztak az istentelen árulókra, erkölcstelen hazugokra.
A tömeg valamiért az egyik emberről nem hiszi el az igazságot sem, a másikról pedig a hazugságot is. Láttunk már ilyet. Ott állt a prokonzul egyik oldalán valaki, aki betegeket gyógyított, csodákat tett, üdvösséget ígért; a gyámolító, jóakaratú Isten fia. Másik oldalán a rabló gazember. „Válasszatok!”, szólt a helytartó. Nyilvánvaló, hogy senki sem állhat a rabló mellé, mese az egész, az írói fantázia eléggé hiteltelen műve, mondhatjuk erre az életszerűtlen történetre. Ám éppenséggel az evangéliumok hitelességét támasztja alá, hogy újra és újra megismétlődik a döntés.
Bármennyire is fura ilyet mondani, de úgy tűnik, tényleg túlságosan elkényelmesedett és elvilágiasodott az egyház. (Mintha ilyen is lett volna már…) Most nehezebb időszak jön. Talán nem is baj, jót tehet az elvszerűségnek, a megtisztulásnak. Ha tized annyi hívő marad, hát annyi. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Ne menjünk a hívek igényei után, akarjanak bár melegházasságot, abortuszt, bulit; tekintsék bár múzeumnak a templomot, ahová belépőt szednek. Szakítsunk gyökeresen ezzel a megértő elfogadásnak álcázott önfelszámolással! Ha csak kint lehet majd misézni a gesztenyefa alatt, és fakupából isszuk Krisztus vérét, akkor is.
A világ látszólag változik, de az ellenség ugyanaz. Ma Brüsszel felel meg a Szovjetuniónak (vagyis a szuverenitásunkra veszélyes agresszív, erőszakos nagyhatalmi entitásnak) és a woke a kommunizmusnak (vagyis a romboló, életidegen ideológiának). Ami a tragikus, hogy ezt most mi magunknak választottuk, még szovjet tankok sem kellettek hozzá. (Bár lehet, hogy az agymosó technikák – facebook, influenszerek, pedagógusok – a hibásak, mert most nem fegyverekkel, hanem internetes bejegyzésekkel, primitív rapperekkel jön a megszállás.)
A fiatalok úgy fogták fel a voksolást, mint egy játékot, egy meccs eredményét, ahol a „mieink” voltak a jobbak, nyertünk, hurrá! Hogy ez mit jelent az életükre nézve – és van-e rá bármilyen hatással –, azzal egyáltalán nem foglalkoznak.
Ami a NER-ben csakugyan idegesítő volt, a teljesítmény nélkül pozíciókra és pénzre hajtó ujundokak térfoglalása, annak tökéletes megtestesítője éppen az a futballistafeleség volt, aki most egy Savonarola erkölcsi pörölyével sújt le egykori kenyéradóira. A nepotizmust bírálóknak pedig különösen érdekes adalék, hogy míg az előző miniszterelnök egy kis dunántúli faluból igazi homo novusként lett kormányfő, addig a következőnek az ex-felesége miniszter, a keresztapja köztársasági elnök, a nagyapja pedig a kommunizmusban olyan jogász volt, akinek a tévé nyilvánosságát biztosították celebbé válásához. Vajon kinek engedte meg a rendszer, hogy jogi kérdésekben a tévében beszélhessen?
Ahogy mindent Orbán Viktorról próbált másolni, egyik első mondatában már ő is hivatkozott arra, hogy Batthyány Lajos székében fog ülni. (Hogy Batthyány gyomra ezt hogy venné be, azt most ne részletezzük.) De ne legyenek illúzióink: abban a székben ült már Károlyi Mihály, Sztójay Döme, Rákosi Mátyás, Kádár János és Gyurcsány Ferenc is. És most Magyar Péter. Egyszer talán majd felébredünk ebből…
Vezetőkép: illusztráció
