Egy kis élet, szeretgetjük
Nevelgetjük a kakaófát. Nem hoz ugyan forró csokit, de velünk van már, lakásról lakásra velünk jár, nem is emlékszünk arra, hogyan s mikor került hozzánk. A miénk. Egy kis élet, szeretgetjük.
Most itt, a legújabb helyen, ami talán már évtizedekre otthonunk lesz, végre megállapodott, olyan fényes, de nem túl fényes, olyan meleg, de nem túl meleg helyet kapott ez a kényeskedő nyavalyás, akarom mondani: szívünk csücske cserepes virág, amiben valósággal kivirágzott. Habár ez hülyeség, jellegéből fogva nem virágzik, de zöld levelei élénkek és szaporodnak egyre. Kihúzta magát az évek óta tartó lankadás után.
Erre jött a baba, aki időközben megszületett. Már nemcsak a szemét nyitja-zárja ő, hanem már kúszik és felül, mászik és tapsol is néha. Ha azt hallja, hogy „szia”, könyökből integet hevesen, még a kapaszkodót is elengedi, ha hintában ül, mi meg szörnyülködünk, hogy jaj, mi lesz, majd rájövünk, hogy a mi „sziánk” az oka mindennek.
Na persze, egy „szia”, egy találkozás, egy szerelem, egy házasság, ebből született a lányka,
aki azonban nemrég belekötött a kakaófába, amelynek szárait egymásba kellene fonnunk, hogy megőrizze a „boltban vásárolt jellegzetes formáját”, de ezt mi nem tesszük. Hogy gúzsba kössük, esélytelen, engedjük, hadd bontakozzon ki saját életkedve szerint. Amikor egy télen grincsfát kaptunk ajándékba, azt is kiszabadítottuk ünneprontó formájából, hadd nyújtózkodjon ki.
Elég az hozzá, hogy babánk, amikor ismerkedésbe kezdett a kakaófával, egy pár levelén hamar bemutatta a kerekítő könyveken már jól begyakorolt tépő-szakító mozdulatsorát, kisvártatva pedig már magára is rántotta volna a virágot cserepestől, földestől, ha oda nem szalad valamelyikünk megmentőként. Az eset azután megismétlődött, mint amikor a tévében megismétlik a nagy gólt, a kommentátor pedig újra és újra fellelkesül. Sikongattunk mi is.
A kakaófát végtére is odébb költöztettük, egy komód tetejére tettük, ahol gyermeki veszély már nem fenyegette. Ugyanakkor talán elszomorodhatott az élet tőle ilyen távolra kerülésétől, vagy a napfényt kevesellte, a kettő persze szinte ugyanaz: zöld levelei sárgára húzódtak, s potyogtak, mint ahogy babánk könnyei folynak, ha még nem értjük meg hangjának apró rezdüléseiből, mit kell tennünk újabb boldogságához.
Most éhes, álmos vagy tisztába kell tennünk? De hát most evett, most aludt és most tettük tisztába!
A kakaófát – féltve az élet csodáját – visszatettük korábbi helyére, fel, egy asztalkához hasonlatos háromlábú virágállványra, bízva abban, hogy visszanyeri régi kedvét, újra örömre kap az ablakokon beömlő napsugaraktól és babánk gyakori látványától. Utóbbitól ugyanis sokan húzzák szájukat nevetésre, monoton munkájukat serényen végző pénztárosok, kantáros nadrágos mesteremberek, mufurc járókelők, tehát biztos, hogy van benne valami teremtő erő. Még ha olykor ugyanez a gyerek nemcsak könyvek lapjait, a kakaófa leveleit, hanem harcedzett idegeink tépkedését is magára vállalja önként.
Most úgy áll a helyzet, hogy a virág elhullajtotta sérült vagy színehagyott leveleit, majd helyette újakat növesztett, s szép, mint kisbabánk mosolya. Megfér már egymás mellett az élet és az élet, beleszoktak egymásba. Mi meg már tudjuk, hogy mikor éhes a babánk. Most könnyei újabb ismeretlen rejtelmek miatt potyognak, amit majd újabb és újabb praktikákkal csitítunk.
Hozzá egymás látásából merítünk teremtő erőt.
Vezetőkép: illusztráció. Forrás: ChatGPT
