Szilas Imre a Vasárnapnak: Felajánlottam a tehetségemet Istennek

A társai elhagyták, a kommunisták az életét fenyegették, az egyházzenészek szembehelyezkedtek vele, de ő Istent dicséri ma is.

Tóth János apát, a Mátyás-templom plébánosa a kommunista hatóságokkal is szembehelyezkedve mindent megtett azért, hogy Szilas Imre beatmiséjét bemutassák a Várban. A zeneszerzőn, a kórus fiataljain és a plébánoson kívül szinte mindenki tartott a megtorlástól. Ebben a nyomasztó politikai és egyházi környezetben 1968 húsvétján mégiscsak felcsendült a mű sok ezer, főként fiatal hívő jelenlétében. Igen kacskaringós úton a zeneszerző végül Amerikába menekült. Erről és Isten dicsőítéséről is mesélt a Vasárnap.hu-nak adott exkluzív interjújában.

– A hatvanas évek végén bizonyára még nem volt veszélytelen egy beatmisét komponálni és előadni. Honnan merítették a bátorságot?

– Rizikós volt, az biztos. Ezt a misét is megpróbálták betiltani. Volt olyan alkalom, amikor vasárnap reggel tudtuk meg, hogy nem lehet előadni. Annak idején a rendőrségi lapban megjelent egy cikk, ami az egyik barátoméknál véletlenül került a kezembe. Megláttam benne a saját nevemet. Azt írták, hogy „az olyan embereket, mint a Szilas Imre, ki kell irtani a társadalomból”. Bevallom, eléggé megrémültem. Nem szóltam senkinek erről a sokkoló élményemről, de komolyan kellett vennem, hogy veszélyben van az életem.

– Ennyire félelmetesek lehettek a rendszer szemében? Vagy esetleg attól tartottak, hogy a jó muzsikával elcsalogatják a templomba a világi beatzenét szerető ifjúságot?

– Lehet, hogy volt efféle szándék a rendszer részéről, de mi ilyennel konkrétan soha nem találkoztunk. Benne voltunk mindennek a sűrűjében. Nehéz volt a különböző szándékok között megtalálni a helyes utat a rezsim fenyegetésében. Nagyon zavaros volt minden. Elővigyázatosságból nem is írtunk saját szövegeket a beatmisékhez, így senki nem tudott belekötni. A „Szent vagy, Uram” énekek szövegeire szereztünk új dallamokat. A legtöbb ember csak fellángolásnak gondolta a tevékenységünket, ezért hagytak minket, abban bízva, hogy majd elmúlik nyomtalanul. Nem így lett: ’67-től ’71-ig folyamatosan előadtuk. Aztán elhagytam az életemet fenyegető országot.

A következő megállóhely: „Mátyás-templom, beatmise!”

– De ha ennyi buktató és fenyegetés volt, hogyan jöhetett mégis létre a beatmise?

Tóth János apát úr – akit nem sokkal a bemutatót követően büntetésből el is helyeztek egy eldugott kis helyre – volt a Mátyás-templom plébánosa. Ő mindvégig kiált mellettünk, bátorított minket. Még Tardy Lászlót is, aki a mai napig a templom karnagya, ő győzte meg, hogy segítsen bennünket.

– Tardy László vásárra vitte a bőrét a beatmise miatt. Ön szerint miért vállalta a kockázatot?

– Sokáig nem értettem ezt az egészet. Tardy László nagyon tradicionális zenész. Vállaltan semmi gyakorlata nincs a beatzenében, semmilyen szálon nem kötődik a stílushoz. Ezért mindig meglepődtem az ő lelkesedésén. Aztán később összeállt a kép, hogy valójában Tóth János plébános tartotta miattunk a hátát a hatóságok felé. A karnagynak is ő mondta, hogy ezt meg kell csinálni, pedig ő leginkább félt az egészben részt venni. Eleinte ki akarta magát menteni, mondván, nem tudja, hogyan kell ezt a zenét művelni, mert egyszerűen nem ismeri a jellegzetességeit. A plébános győzködésére szállt be végül a projektbe. Kezdetben még azt hittem, a Tardy azért áll az ügyünk mellé, mert valami újat látott benne. Ám rá kellett jönnöm, hogy az igazi motor Tóth János volt. Tardy Lászlónak pedig kénytelen-kelletlen azt kellett csinálnia, amit a plébánosa mondott.

1997-ben, az Abonyi misém bemutatóján viszont már nem volt a háttérben Tóth János. Akkor Tardy László már maga is be akart szállni a produkcióba. Biztosan nem lehetett egyszerű neki sem a hatvanas évek bizonytalanságában.

Szigorúan titkos: a Mátyás templomban koncertezik az Illés

– Idehaza a ’60-as évek végén kapcsolatban álltak esetleg az Illés zenekarral vagy másokkal?

– Találkoztam egyszer Szörényivel… talán ’69-ben. De inkább onnan ismertük egymást, hogy amikor én éjjelente a Mátyás-templomban gyakoroltam az orgonán, akkor ők a Vár Kollégiumban próbáltak az Illéssel. Mindig hallottam, ahogyan dübörögnek. Ők pedig bizonyára hallották, ahogyan én zúgok az orgonán. Vagyis a falakon átszűrődő hang útján kerültünk közelebbi ismeretségbe.

– A ’60-as években indul el Amerikában a Continental Singers, 1969-ben szerzi Sillye Jenő idehaza az első énekét, amelyet ötven éve énekelnek a magyar keresztény fiatalok, a Bolyki Brothers szülei garázsban gyártják és juttatják külföldre a felvett dicséreteket, Győri János Sámuel is ekkortájt kezd el dalokat szerezni. Van valami magyarázata annak, hogy ennyire „berobbant” ez a műfaj az egyházon belül is?

– Ha nincsen a kommunizmus, idővel idehaza is épp olyan fejlődésnek indulhatott volna a „contemporary christian music”, mint nyugaton. Ebben a zenében erő volt, és még mindig erő van. Nem lehetett leállítani. A fiatalok számára ez az önkifejeződés új és őszinte volt. Még engem is, aki komolyzenét tanultam, teljesen magával ragadott a beatzene. Ezt akartam én is művelni. A beatmiséim stílusa a hatvanas évekére jellemző. Ilyen számokat hallottunk a Szabad Európa Rádión keresztül. Ez volt az egyetlen forrásunk és mintánk. Érdekes időszak volt, az információk még másképpen áramoltak.

Sillye Jenő több mint zenész: ő misszionárius – nyilatkozta Marton Zsolt püspök

Például nem találkoztam az akkortájt elinduló Sillye Jenővel sem, aki a műveivel aztán később egyértelműen meghatározta a hazai, templomi könnyűzene irányát. Ez amiatt is lehet, hogy mi nem a közösségi találkozók és az ifjúsági összejövetelek során léptünk fel, hanem kifejezetten a szentmiséken. Erre komponáltuk a dalainkat is. Az volt a célunk, hogy a mi zenei nyelvünkön dicsérjük az Urat. Talán sikerült utat nyitnunk az új zenei stílus elfogadása felé az egyházban. Az általam komponált „Uram, irgalmazz” simán eljátszható gitáron is, annak ellenére, hogy eredetileg orgonán kísértem. Ez a stílus jobban megszólította az embereket, ebben biztos vagyok.

– A kommunizmus ellenállása mellett nem találták magukat szembe „egyházzenei ellenállással” is?

– Sajnos még most is van ilyen. Ez a szembenállás mintha állandóan jelen lenne. Vannak olyanok, akik egyedül csak a gregoriánt tartják megszólaltathatónak a liturgiában. Ez egy álláspont – de az egyház nem ezt mondja.

Senki nem mondja, hogy a gregorián ne lenne mind a mai napig csodálatos és kiforrott zene, amely méltón tudja szolgálni a liturgiát.

Ha van egy dal, amely mind szövegében, mind dallamában és stílusában közelebb hozza az embert Istenhez, akkor azt nem lehet kipaterolni az egyházból.

Szilas Imre zeneszerző az orgonánál. Fotó: a szerző saját gyűjteményéből.

– Mit jelent az ön életében a szentmise?

– Úgy nőttem fel, hogy mindig a templomba kellett mennem. Egészen fiatal srác koromban megragadott az orgona hangzása. Nyolcéves voltam, amikor először megtapasztaltam, ahogyan a búgó orgonahang átmegy a testemen. Megszerettem ezáltal a liturgiát is. Még ma is felemeli a lelkemet ez az élmény. Igaz, most egy presbiteriánus templomban orgonálok az istentiszteleteken, de mindennap nézem a franciaországi szentmise-közvetítéseket.

– Az Eucharisztia vétele így nem hiányzik a lelki életéből?

– De igen, mindenképpen hiányzik.

Itt, Los Angeles külvárosában, egy utcával arrébb van egy katolikus templom. Saint Elisabeth of Hungary a neve!

Kétszer egy évben van a katolikusokkal közös istentiszteletünk. Néha, amikor van időm, elmegyek a Szent Erzsébetbe is. Olyankor játszom is náluk. Tehát van alkalmam arra, hogy elmenjek szentmisére.

Dicsőítők az Oltáriszentség körül

– Nem érzi magát távol Magyarországtól?

– De igen. Most is szerettem volna hazamenni, sajnos a vírusjárvány ezt nem teszi lehetővé. Marad tehát a komponálás. Bardóczi Gyula kért fel arra otthonról, hogy szerezzek egy pünkösdi szentmisét. Most tehát ezen dolgozom, ami jót is tesz a lelkemnek.

Amerika most nagyon felfordult állapotban van. Nyomasztó már ez a liberális-kommunista érzés, ami a levegőben terjeng. Nekem, aki ezt már egyszer átéltem, és ami elől ide menekültem, különösen ijesztő!

Például nem engedik, hogy templomba menjél, de azt lehet, hogy kint tüntess az utcán a tömegben. Lehet égetni, gyújtogatni, szabadon randalírozni, csak templomba menni tilos. Milyen felfordult világ ez?

Szilas Imre zeneszerző már Amerikában. Fotó: a szerző gyűjteményéből.

– Mennyire ismeri a mai keresztény könnyűzenei előadókat Amerikában?

– Ismerem őket, szoktam is a dalaikat játszani az istentiszteleteken. Kedvenc előadót nem tudnék megnevezni. Szeretem Chris Tomlint és a Hillsong dalait, tőlük sokat játszom. Van itt egy kis templomi zenekarunk. Minden vasárnap zenélünk a gyülekezetben.

– Éppen úgy, mint annak idején a Zenith csapatával a Mátyás-templomban. Ők mind hívők voltak, akik Istent akarták dicsérni a szentmisén?

– Nem. Ők csak azért jöttek el játszani, mert én megkértem őket. Más, világi produkciókban zenéltünk együtt. Megkértem őket, hogy a beatmise zenei anyagát segítsenek előadni. Számukra ez az egész inkább egy kis kiruccanás volt. Eljöttek, hogy kisegítsenek engem. De rajtuk kívül sokszor játszott a beatmiséimben a Gemini csapata is, velük ’68-ban a karácsonyi misémet mutattuk be, szintén a Várban.

– Aztán velük utazott végül külföldre is?

– Nem. Miután a korábban említett rendőrújságban olvastam a saját nevemet, megijedtem. Ezek után megpróbáltam úgy intézni, hogy kimehessek valahogy külföldre. Össze is állítottunk egy zenekart Pannónia néven. A Pannónia basszusgitárosa, dobosa, fuvolista-gitárosa, illetve jómagam alapítottunk egy új bandát, amellyel vendéglátózni akartunk. Akkortájt már jöttek haza külföldről magyar zenészek olyan hangszerekkel, amelyekről mi álmodni sem mertünk Magyarországon. Hunniának neveztük el aztán a zenekart. Kaptunk egy meghívást Szudánba. Nehéz volt az egész kiutazási procedúra, mert itthonról nem akartak elengedni minket Afrikába. Be kellett mennem a katonasághoz, de bármivel is érveltem nekik, hajthatatlanok voltak. Szerencsémre ismertem egy lányt, akinek az apja gimnáziumi igazgató volt, és sok akkori kommunistát tanított az iskolában. Végül ő intézte el a kapcsolatai révén, hogy megkaphassam a kiutazáshoz szükséges engedélyt.

A Hunnia Zenekar tagjai. Középen jobbra Szilas Imre zeneszerző. Fotó: a szerző saját gyűjteményéből.

– Szudán még nagyon nem Amerika…

– Kimentünk végül Szudánba. Aztán eljutottunk Libanonba, majd pedig Kairóba is játszani egy picit. Innen könnyebben tudtunk repülőjegyet váltani Nyugat-Németországba. Az afrikaiakat nem érdekelte, hogy egy kommunista országból vagyunk. A németeknél egy amerikai klubban játszottunk. Még ekkor sem voltam biztos abban, hogy elmeneküljek-e Magyarországról. Egy alkalommal elmentem meglátogatni egy németországi barátomat. Mire visszamentem Münchenbe, eltűntek a társaim minden holmimmal együtt. Ott voltam egymagam. Nem maradt másom, csak ami rajtam volt. Azonban a zenekar többi tagja nélkül nem térhettem haza, az is bajos lett volna. Utólag megtudtam, hogy mindenki lelépett. Egyikük a svédekhez ment, másikuk talán Hamburgba.

– Ön merre indult? Sikerült egyből Amerika irányába?

– Nem, először Svédországot vettem célba, ott élt az egyik unokatestvérem, ő hívott magukhoz. A határon viszont lecsuktak, mert nem volt nálam semmi papír. Végül kitoloncoltak az országból. Amikor visszatértem Németországba, a németek mondták, hogy nem maradhatok. Ekkor már nagyon szorított a cipő. Erre a magyaroktól kaptam egy levelet, hogy ha azonnal nem térek haza, akkor szabadságvesztésre és szigorított munkára ítélnek, vagy elveszik az állampolgárságomat. Ez sem volt túl fényes jövőkép számomra. Volt azonban egy bátyám, aki ’56-ban kijutott Amerikába. Felhívtam őt, aki egy katolikus szervezet segítségével kihozatott magához.

Emiatt hálából egy katolikus templomban ellendíj nélkül zenéltem éveken át a szentmisén. Így próbáltam megköszönni nekik a segítséget és visszafizetni a jóságukat, amit nekem nyújtottak. Ez ’71-72-ben történt.

– Hogyan értékeli a saját életét, visszanézve mindezekre a szörnyűségekre?

– Szépnek látom. Sajnos már nem vagyok házas, született viszont egy lányom. Nem tartom magam gazdagnak se. Itt Amerikában a többségnek csak a pénz számít.

Én soha nem hajszoltam az anyagiakat. Ami engem boldoggá tett, az a templomi zenélés, amikor felajánlhattam a tehetségemet Istennek. Ma is ez okozza nekem a legnagyobb örömet.

Nyolcéves korom óta mást nem is akarok, mint Istent dicsérni a zenével! És ez megadatott nekem…

Szilas Imre (balról a harmadik, hátul a billentyűknél) a Gemini zenekar tagjaival 1968-ban a zeneszerző karácsonyi beatmiséjének bemutatóján a Mátyás-templomban, 1968-ban. Fotó: a szerző saját gyűjteményéből.

– Mit jelent önnek Istent dicsérni?

– A legjobb tudásod szerint rakj bele mindent a zenébe, amit csak tudsz! Istennek a legjobb, legértékesebb áldozatot kell felajánlanunk!

Írd meg a leggyönyörűbb dallamot, ami csak létezhet, amelyet egyébként Istentől kapsz!

Még ma is a dallam a legfontosabb dolog. Sajnos hallok olyan zenészekről, akik úgy írnak istendicséretet, hogy elvonulnak három napra, és ezalatt összevágják a dalt. Én nem hiszek ilyenben.

Az Istennek szánt dalnak meg kell érnie az emberben.

Nézd, az anyád! – dalok Máriáról a keresztény könnyűzenében

– Végül szeretnék tisztázni egy mendemondát, mely szerint ön egy fogadásból zenésítette meg a mára mindenhol énekelt és ismert, generációkat összekötő Üdvözlégy Máriát. Igaz ez, vagy csak nagyon epéskedni próbált valaki?

– Jóllehet sok dologra már ködösen emlékszem, de még soha nem hallottam ezt a pletykát. Természetesen egyáltalán nem igaz. Az biztos, hogy Széll Vince barátom mindig motivált és ösztönzött, hogy írjak és alkossak, de ilyen fogadás biztosan nem történt. Először megírtam az ordináriumot, aztán a húsvéti részeket. A kezdetek kezdetén még nem volt Ave Maria. Egyszerűen nem volt már rá időm. Vince napi szinten mondta, hogy az Üdvözlégyre is szükség lenne. Emlékszem, a szentendrei HÉV-en jött az ihlet a megzenésítéséhez. Itt találkozott össze a szöveg és a dallam a szívemben.

Gável András

 

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:

Jézus az én orvosom és békességem – Sillye Jenő a Vasárnapnak

Dax: A gitár nyakánál fogott meg Isten

A képek Szilas Imre gyűjteményéből valók.