Muzsika a kommunizmus katakombáiból – Bolyki György a Vasárnapnak

A „keresztény könnyűzene” már jó félévszázados múltra tekint vissza. A kommunizmus idején a belső ellenállás romantikus, ám nem veszélytelen érzése is együtt járt vele. Akik úttörői voltak a zenei mozgalomnak, ma a hetvenes éveiket tapossák. Két éve önálló díja van a műfajnak, a Szikra díj. A kortárs keresztény könnyűzene elismerésére született díj egyik alapítójával, Bolyki Györggyel az idáig vezető útról beszélgettünk.

Aki Bolyki György nevét hallja, könnyen összeköti a Bolyki Brothers zenei formációval. Régóta állnak színpadon a testvéreivel. Mikor és hogyan fogtak közös muzsikálásba?

15 éves voltam, amikor profi útra léptünk a Bolyki Brothers acapella jazz-gospel együttessel, és az elmúlt 32 év alatt nagyon sok lehetőségünk volt az alkotásra, az előadásra, a hitünkről való tanúságtételre. Elmondhattuk: Isten szeret minket még akkor is, ha olyanok vagyunk, amilyenek. Egyébként profi klasszikus zenész vagyok, csellistaként végeztem. Öt testvérem van, legidősebb bátyám már a mennyből kíséri utunkat. Autóbalesetben halt meg. Az ő helyére lépett a formációnkban Havas Lajos. Odahaza, a klasszikus hangszereken való gyakorlás közötti pihenőkben kezdtünk el énekelni tesóimmal, a saját szórakoztatásunkra. Az egyik ilyen “leeresztésünket” egy Németországból érkezett vendég meghallotta, meghívott minket a kastélyába néhány koncertet adni. Így kezdődött az egész. Rögtön követte ezt évi két hosszabb turné Németországban, és csak ezután léptünk fel idehaza. A kommunizmus idején a pincénkben édesanyáméknak komoly kazettamásoló rendszerük volt. Néha megjelentek a vendégek, és lementek a pincébe zenélni. Egy kazettányi anyagot elkészítettek néhány nap alatt. Utólag tudtam meg, hogy a hanganyagot Monte-Carloba csempészték ki, az ottani híres rádió heti 1 órás magyar evangéliumi adásában játszották le, így széles körben “visszakerült” Magyarországra. Mindennek természetesen komoly tétje volt: vajon az utcánkban lakó párttitkár észre veszi-e vagy sem, mert ha igen, akkor jönnek a retorziók. Emlékszem, anyukámnak darabonként hordtak be az országba egy világszínvonalú, kétmanuálos orgonát – zacskóban. Aztán jött egy német mérnök, hogy a részeket összerakja. Így lett minőségi orgonahang-kíséret a felvételeken. Meglepő, hogy a kommunizmus idején egyáltalán nem foglalkozott senki az albumok címével. Ilyen néven futottak a kazetták: Vigasztaló énekek 1, Vigasztaló énekek 2… Mert erre használták az emberek. Tényleg vigasztalás volt nekik.

Ilyen háttér után magától értetődően énekelnek hitről és Istenről? Más is van?

Még nem írtunk magunknak olyan dalt, ami ne kötődne valamilyen módon az Istennel való kapcsolatunkhoz, így vagy úgy. A hitünk művészi szintű megfogalmazására törekszünk a dalainkban. De ez nem jelenti azt, hogy ne énekelnénk rengeteg olyan művet is, ami klasszikus, örökzöld jazz dal. Úgy éljük ezt meg, mint a világbajnok brazil fociválogatott. A győzelem pillanatában a mezük alól az egész világnak felvillantották a feliratot:

“én Jézushoz tartozom”.

Így mi is szívesen teszünk bizonyságot bárhol a koncertjeink közben.

A Kaposfest igazgatója is. Ez egy világi esemény. Való-e oda a keresztény üzenet?

A Kaposfest egy világszínvonalú klasszikus zenei fesztivál, ahol vigyázni kell, hogy a közönséget ne csapjuk be. Ha Schubert és Mozart műveire adtuk el a jegyet, nem állhatunk fel a tételek között bizonyságot tenni Jézus Krisztusról. Viszont a Bali öcsém által vezetett Bolyki Balázs és a Soul and Gospel kórus koncertjén minden évben bátran szól az evangélium. A Bolyki Brothers-szel kapcsolatban fesztiváligazgatóként vigyázok, hogy ne saját magunkat helyezem előtérbe, így a testvéreimmel az elmúlt kilenc évben csak egyszer léptünk fel itt.

Többször hangsúlyozta, hogy hisz a zene gyógyító, egységet kovácsoló erejében. ha Magyarország többet énekelne, jobbá válna?

Ne felejtsük el, hogy ezelőtt néhány évtizeddel, a kommunizmus idején majdnem mindenki énekelt. A legkisebb faluban is volt énekkar, női kar, férfi kar, vegyes kar, párttitkárok kara – és Kodály országaként ez az iskolákban is a tanmenet része volt. Az ország akkori vezetői megértették, amit Kodály mondott: a közös éneklésnél erősebb közösségkovácsoló erő nincs. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a kommunizmusban szocializálódott emberek olyan jó emlékeket őriznek magukban azokból az időkből. Úgy érzik, erősen kapcsolódnak egymáshoz, és a letűnt rendszerhez. Sajnos a rendszerváltás azoknak az embereknek a hangját is felerősítette, akik igazából a téglában és a bankszámlában látták az értéket. Odáig jutottunk, hogy heti egy énekóra van az iskolában, de azt sem veszik már komolyan. Generációk nőttek fel zenei érintettség nélkül. Beszédes a statisztika:

10 emberből 8 szeretne hangszeren játszani, de csak másfél teszi.

Tehát az emberekben ott van ez az ősi vágy a közös éneklésre, zenélésre, ám e kultúrát ismét be kell vezetni. Örömmel látom, hogy a kormányzat is felkarolja ezt, és komoly lépések kezdődtek.

Tudományos kutatások bizonyítják: amikor többen közösen énekelnek, ugyanaz az oxitocin szabadul fel az emberi testben, amely a gyermekek születésekor az anyában. Ez volna egy lehetséges magyarázat arra, hogy az együtt énekelő emberek nagyobb szeretettel fordulnak egymás felé?

A színpad gyógyít. Lefordíthatjuk úgy, hogy a közös éneklés vagy zenélés gyógyító erővel bír, akár színpad nélkül is. A focimeccsek közönsége mit csinál a meccsen? Énekel. Pedig, ha a meccs után a stadion előtt megkérnéd őket: „Énekelj már nekem valamit!”, bizonyára futnod kéne előle, de minimum kikérné magának. A stadionban, bent mégis hangosan énekel, mert így tudja a legerősebben megélni a közösségélményt.

Eddig általában a zenéről beszéltünk. Hol található ezen belül a keresztény könnyűzene?

Furcsa szóösszetétel, mivel önmagában a zene nehezen tud “keresztény” lenni. A zene az zene. Egy szöveg tud keresztény lenni. A zenekészítés szakma. Ha valaki megtanulja a szakmát, akkor működtetni tud bizonyos mechanizmusokat, és a zene hatni fog az emberekben. Ez lehet gyilkos fegyver vagy jó eszköz is. A jó szakember az összes hatásmechanizmust működtetni tudja. Egy keresztény szakember viszont nem akarja feltétlenül mindegyiket. A szöveg az teljesen más. Ott feketén-fehéren kiderül, mit vállal fel az ember.

A Bolyki Brothers világjárta csapat. A közönség ugyanolyan máshol is, mint Magyarországon?

Nem teljesen. Minél északabbra megyünk Európában, annál drágább a jegy, ezzel arányosan változik a hozzáállás is. Amikor valaki kifizet 80-100 eurót a jegyért, gyakran úgy ül be a koncertre, hogy “na akkor mutasd, mit tudsz”. Karba tett kézzel néz. Nem is önfeledt befogadóként ül be a koncertre, hanem magát inkább egy zenei zsűri tagjának tartja. A negyedik, ötödik dal után könnyű észrevenni őket, mert a közönség többsége általában már jön velünk, közösséggé formálódik. Fontos elérnünk, mert akkor tudjuk azokba a mélységekbe vezetni őket, ahol megnyílva beszélhetünk az evangéliumról. Így tudjuk bemutatni nekik azt a csodálatos világot, amelyben megéljük, hogy Isten gyermekei vagyunk. És akkor ott van “mufurcbácsi”, akin látszik, hogy ő az önjelölt zsűri. Szigorú fejjel ül, mi viszont addig megyünk, addig nyomjuk, amíg nála is át nem szakad a gát. Szavak nélkül, egy-egy szempillantással jelezzük egymásnak, ha megtaláltuk “mufurcbácsit”, s onnantól kezdve ő a referenciapontunk. Őt is magunkkal kell vinnünk. Ha ez nem sikerül, akkor úgy megy haza, ahogy odajött. Így viszont zárva maradt az ajtó előtte. Mi viszont szeretnénk megnyitni az ajtót, aztán Isten majd elvégzi az Ő dolgát. Feladatunk a lélek megnyitása.

A minőségi keresztény könnyűzene elismerésére született meg a Szikra díj. Mint a díjat odaítélő zsűri tagját kérdezem, van-e erre egyáltalán igény?

Mindenekelőtt fantasztikus dolognak tartom, hogy különböző egyházak zenei életében egyre többen nyúlnak hangszerekhez. Sokan élik meg úgy a hitüket, hogy annak része a zenén keresztüli hitvallás, a közös dicsőítés, a közös éneklés. Ám a keresztény zenének létezik egy olyan szegmense, ami nem azért készül, hogy a gyülekezetben közösen énekeljék e dalokat, hanem amiatt, hogy profi zenészek létrehozzanak olyan trackeket, zeneszámokat, amiket a nem hívő emberek is szívesen hallgatnak. Rengeteg olyan élethelyzet van, amikor a nem keresztény ember lelkének is igazi gyógyírt jelenthetne egy keresztény dal. Sajnos jelenleg ott tartunk, hogy a zeneközvetítő médiumok – ezek főleg a kereskedelmi rádiók -, minőségi okokból nem hajlandók a műsoraikba beállítani ezeket a zenéket. A Szikra díj abban segít, hogy minél többen el tudják érni a szükséges szintet. Az a célunk, hogy a keresztény üzenet az emberek látókörébe kerüljön a dalokon keresztül.

A Szikra díj első díjkiosztóján az életműdíjat Sillye Jenő kapta. Miért éppen ő ?

Egy keresztény ember nem lehet nagyképű attól, hogy tehetséges, mert tisztában van azzal, hogy Istentől kapta azt. Mindig szolgálatnak fogja tekinteni azt, amikor felmegy a színpadra. A közönség viszont – a médiával kézen fogva – szeret sztárokat gyártani magának. Erre nem feltétlenül az előadónak van szüksége, hanem a közönségnek. Ám rossz esetben a közönség elvárása átragad az előadóra, aki igyekszik megfelelni a sztárság elvárásának, végül elhiszi, hogy ő sztár. A Szikra életműdíj nem ezt díjazza. Sokkal inkább megmutatja az előadó kipróbált hitét, Isten iránti elkötelezettségét, és az életfelfogását.

Sillye Jenő (1984)

Sillye Jenőnek soha nem az volt a kérdés, hogy szabad-e vagy nem, megbecsülik-e, megfizetik-e vagy sem, hanem az: „hol a helyem?”. És ahol a helyem van, ahova Isten állít, ott kell lennem. Az életműdíj tehát a mi felfogásunkban leginkább egy zenész testvérünk hitbeli győzelmére irányítja a figyelmet, akinek a sátán rengetegszer felajánlotta a csillogó tévutakat, de ő nem fogadta el azokat.

A diktatúra után könnyebb vagy nehezebb keresztény előadóként működni?

Sokfelé jártunk a világban, mindenféle színű és hitű közönség előtt játszottunk már, én azt látom, botorság lenne feltételezni, hogy mindenki vágyik annak az Istennek az érintésére, akiben mi hiszünk. Tudomásul kell venni, hogy másfelé is próbálkoznak emberek, akár saját magukba vetve bizodalmukat, akár más isteneket szolgálva. Feléjük nekünk feladatunk van! És jó megfigyelni, a társadalomban hányan fogják irigyelni, hogy mi Isten gyermekeiként élünk.

Mindannyian családapák. A felnövekvő gyerekeik hogyan fogadják muzsikájukat?

Tapintatosan, csöndben átkapcsolnak egy másik adóra (nevet). De ezzel semmi bajom nincs. Én azt hittem, az a gyerek, aki otthon úgy nőtt fel, hogy kizárólag klasszikus zenét és jazzt hallott, illetve a koncerteken jazzt és gospelt énekelt a “fater”, arra ez biztosan egyirányú hatással van. De egyszerűen tudomásul kellett vennem, hogy más az inger, amire nekik szükségük van. Engem a világból ki lehet űzni azzal a zenével, ami számukra saját rendet és élményt ad. Nekem a harmóniára még másként áll össze az agyam. Úgyhogy inkább arra próbáltam tanítani őket, hogy mindegy, milyen zenét hallgatnak, csak színvonalas legyen.

Ez a keresztény könnyűzenére is értendő?

A keresztény előadók között is van olyan, akinek azt kellene mondani, hogy te ne ezt csináld, mert nem tudod átadni a közönségnek azt, amit szeretnél. Amire ez a muzsika, és azzal együtt a muzsikus hivatott. Az előadó – ha az élete nincs rendben – megjátszhatja magát a koncerten, ám az soha nem lesz hiteles.

Egy koncertre nem szükséges lelkileg felkészülni, arra mindig kész állapotban kell állni.