A gregorián a katolikus könnyűzene számára is etalon

Ha az Isten dicséretére szánt zenei stílusok gyökerei után kutatunk, valószínűleg nem célravezető, hogy annak szent jellege mellett érveljünk. Az egyház mindig nyitott volt a kor emberének és a különböző népek kultúrájának zenéje iránt. Ezzel együtt az egyház a gregorián dallamok gyűjteményében egy olyan felbecsülhetetlen és az évszázadok során kiforrott kincset őriz, amely minden, a liturgia szolgálatába állított zenei stílus tekintetében követendő szellemiség. Ezért mondhatjuk, hogy az egyház legszentebb liturgikus éneke a gregorián, ám nem az egyetlen.

Az egyház legszentebb liturgikus éneke a gregorián – olvasható a Gregorián Társaság honlapján –, amely latin nyelvű, egyszólamú és kíséret nélküli. A gregorián éneket I. Nagy Szent Gergely (Gregorius) pápáról nevezték el, aki 590-től 604-ig volt Róma püspöke, és meghatározó szerepe volt a gregorián ének kialakulásában.

Az időszámítás kezdete körüli kor mediterrán zenekultúrájából, mégpedig a görög himnuszokból és az ókori zsidók zsoltáraiból fejlődött ki.

A stílus gyökerei több irányban is keresendők: a kereszténység terjedésével a krisztusi hitre tért különböző, korábban pogány népek éneklési hagyományaiban, valamint a zsinagógai énekkultúrában, hiszen az első keresztények maguk is zsidók voltak.

„Amint a keresztény tanítások Jeruzsálemből és Palesztinából eljutottak Kis-Ázsiába, majd Észak-Afrikába és Európába, zenéje számos helyi elemmel gazdagodott. Mindez együtt járt a liturgiák nyelvének és zenéjének vallási központok (Antiochia, Alexandria, Bizánc, Róma) szerinti differenciálódásával” (vö. Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 42.o.).

Miért adnánk oda a legjobb zenéket az ördögnek?

A gregorián kialakulását megelőzte tehát egy „zeneérési folyamat”, amelyet a befogadás jellemzett: a gazdagítás pozitív szűrőjén keresztül és a bevált, sikeres liturgiai gyakorlat révén vizsgálták meg az új dallamokat.

– Valószínűleg a hellenisztikus kultúra hatására keletkeztek a himnuszok, amelyeknek neves szerzői voltak Keleten és Nyugaton egyaránt (pl. Szt. Efrém, Szt. Ambrus). A himnusz a korai műfajok közül az egyetlen, amelynek szövege nem a Bibliából származik, hanem verses költemény – írja a Gregorián Társaság.

A nagy egyházatyák (Ambrus, Ágoston, Aranyszájú Szt. János, Nagy Szent Gergely, stb.) ekkor, illetve az ezt követő időben öntötték formába az addig felhalmozódott teológiai és liturgiai kincseket, amely területileg is igen gazdag volt, hiszen az ősi görög, kopt liturgiák mellé felsorakoztak már a nyugati római (ó-római), mozarab, ó-gallikán, milánói, beneventán, insuláris és más hagyományok.

– Csak később keletkezett az a szép legenda, amely szerint Nagy Szent Gergely pápának a Szentlélek diktálta le a csodálatos dallamokat,

ám a korabeli dokumentumokban nem találják nyomát annak, hogy a nagytekintélyű pápa átfogó liturgikus intézkedéseket végzett volna, vagy liturgikus szövegek, könyvek szerkesztése fűződne nevéhez – állítja a már idézett honlap leírása.

I. Gergely pápa a Szentlélek sugallatára diktálja a liturgia énekeit; Forrás: Wikipédia

Az új dallamokat már a IX. században „Gergely énekeinek”, azaz „gregoriánnak” nevezték, amely még Rómában is háttérbe szorította a régi ó-római hagyományt. Akkoriban zenei írásbeliség még nem létezett, ezért csodálatra méltó a megszülető művek komponálási és áthagyományozási folyamata.

Az amúgy egy tőről fakadó vallásgyakorlatnak még mindig heterogén volt az összetétele. A nyugati egyházban több vallási központot tartottak számon, amit a 7. századtól Róma igyekezett központosítani, egységesíteni.

A legfontosabb liturgikus központokat Rómában, Milánóban, Galliában és Hispániában találjuk. „A szertartások, akárcsak a bizánciak, ünnepélyesek voltak, fényüket a körmenetek is emelték; egyes alkalmakkor különféle fúvós, pengetős és ütőhangszerek is szerephez jutottak” (vö. Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 46.o.).

Az ünnepélyes liturgiákon változatos módon használtak olyan hangszereket, mint a fúvósok, a pengetősök vagy a ritmusszekcióhoz tartozó ütősök.

A későbbi hangszernélküliség és egyszólamúság a téves és az egyházba is beszüremkedő tanokkal szemben történt elhatárolódás következtében alakult ki. Miután világossá lett, hogy a pogány nézeteknek nincs erejük az egyházzal szemben, a radikálisnak számító zenei intézkedések lassan oldódni kezdtek. A gregorián szigorú egyszólamúsága két-, aztán többszólamúvá vált – igaz visszafogott keretek között –, valamint olyan ritmikus színesítések születtek, mint a „kontrapunktika”, vagyis az ellenpont.

A későbbi világi zene, a trubadúrok szerelmi énekei folyamatosan hatottak a hallgatóság zenei ízlésvilágára. Itáliában ez a zene-költészet a „cantigákban” és a „laudákban” jelenik meg. Ezekben a vers vallási tartalommal telítődött meg – szemben a szerelmi költészettel, amely származását tekintve világi és lovagi volt.

Assisi Szent Ferenc nevéhez is köthető a laudák elterjedése, amelyek a nép egyszerű, közérthető hitvilágát énekelték meg, és amelyeket a gregoriánra emlékeztető dallamosság jellemzett.

Ennek a hangszerrel kísért változata a cantiga, amit Bölcs Alfonz gyűjtött egybe uralkodása idején. A gyűjtemény leghíresebb darabja a „Cantiga de Santa Maria”, amiben arra kéri Szűz Máriát, hogy fogadja el őt trubadúrjának. A kézirat miniatúráiban hangszeres ábrázolás is látható: húros és fúvós hangszerek.

A liturgikus dráma XIII. századi megjelenésével, amelyet a templom előtti téren mutattak be, az egyház elkezdte egymástól megkülönböztetni a liturgikus és az evangelizációs területeket, ám mindkettőre igényt tartva és egyiket sem elvetve.

A későbbi századokban az egyház már nem ragaszkodott a korábbi mértékben a gregorián dallamok kizárólagosságához. “A reneszánsz korának egyházi zenét író szerzői nem zárkóztak el a világi hatásoktól. Az egyes művek alapjául szolgáló dallamok köre szélesebb lett, s egy többtételes misekompozíción végigvezetett cantus firmus gyakran már nem gregorián dallam volt, hanem valamely népszerű világi dal” (vö. Kelemen Imre, A zene története 1750-ig, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998. 140.o.).

A Sacrosanctum Concilium, a II. Vatikáni Zsinat konstitúciójának 116. pontja a szent liturgiáról kimondja: „Az egyház a gregorián éneket tekinti a római liturgia sajátos zenéjének. Ezért a liturgikus cselekményekben – azonos feltételek mellett – ennek kell elfoglalnia az első helyet”.

A gregorián ének nem az egyetlen lehetséges zenei forma a liturgia ünneplésében. Helyesnek tekinthető, hogy a különböző korok és kultúrák rajta hagyták és rajta hagyják nyomaikat a liturgikus zenén. A gregorián ének maga is bizonyos korhoz és régióhoz kötött sajátosságokat mutat (vö. Luigi Agustoni: A gregorián ének, Gregorián Társaság, Budapest 2010. 13.o.).

A gregorián lelkületét, szellemiségét magán viselő egyházzenei megszólalások mindenképpen alkalmasak arra, hogy a liturgia cselekményének szolgálatába álljanak, legyenek bármely kornak zenéi.

Az Isten dicséretére komponált, könnyűzenei eszközökkel operáló „keresztény kortárs zene” is képes ezeknek a kritériumoknak megfelelni. Természetesen nem lehet megoldás, ha világi érzelmek közlésére korábban megkomponált zeneműveket „huzatolnának át”, és tennék azokat vallási-liturgikus tartalmak kísérőjévé. Ez esetben összekeveredne a szent iránt érzett szerelem a világi szerelemmel, amely méltatlan zavart teremthetne.

Csak az a zene ér valamit, amiért érdemes a csendet megtörni – Ifj. Sapszon Ferenc a szentségimádásról

Mindez azt jelenti, hogy

van helye a liturgikus cselekmény során a könnyűzenei stílusban komponált zeneműveknek és kíséretnek, amennyiben az adott könnyűzenei stílusban komponált mű a szent megéneklésére született, és feladatának tekinti a liturgia szolgálatát, tartalmának és szabályainak figyelembevételével.

Ahogy a cantiga válfajának esetében nem volt kérdés a hangszeres kíséret, amelynek során a gregoriánra hasonlító zenei szövet kapott húros hangszeres zenei kíséretet, ugyanúgy a mai, könnyűzenei komponálású zenének, amely célzatosan a szent szolgálatára fogant meg, létjogosultsága van. Ezekben az esetekben tehát nem beszélhetünk többé arról, hogy a profán a szent közegbe nyomulna be.

Varga László karnagy atya véleménye szerint ezeken a szinteken már nincs különbség a különböző korok liturgikus zenéi között, mert egyaránt fontosak mind. Arra a kérdésre pedig, hogy hol van a határ a könnyűzenei és a komolyzenei vagy a gregorián alkotások között, és hogy van-e egyáltalán határ, a következőképpen válaszolt:

„Nincs határ. Ezen csak azok vitatkoznak, akik nem értenek hozzá, se egyikhez, se másikhoz. Véleményem szerint a vallásos könnyűzene – bár nem találó ez a kifejezés, vagy nevezhetjük úgy, hogy gitáros egyházzenei számok – között is vannak zseniális és nagyszerű, és úgy gondolom, hogy maradandó alkotások. És vannak olyanok közöttük, amelyek szakmailag – vagy szövegük miatt vagy zenei anyaguk miatt  selejtnek számítanak. De ugyanezt elmondhatom a másik oldalról is. Ott is vannak zseniális és maradandó dolgok, amit az idő kipróbált, és vannak selejtes dolgok, giccsek és olyasmik, amik meg fognak szűnni. Tehát nem szabad a kettő között ellentétet felállítani. És

nem a gitárral van baj, és nem az orgonával van baj – hogyha valaki bajt keres. Hanem hogy szakmai szempontból ezeken a hangszereken milyen zenei anyag szólal meg? Illetve milyen szöveg fölött szólal ez meg? Ezt kell okosan és hozzáértő módon szelektálni: mi való a liturgiába, és mi való a liturgián kívülre”.

A különböző korok embere saját zenei nyelvezetével képes leborulni a Szent előtt. Helyesnek tekinthető ez a jelenség. A szentmise liturgiájában megjelenő megváltó mű nekünk is szól, hiszen Jézus Krisztus értünk is meghalt. Méltó tehát, ha a válasz nem pusztán a korábbi évszázadok elfogadott zenei nyelvén fogalmazza meg a megváltottság ajándékára adható választ, hanem az adott kor arra jellemző zeneiségével.

A liturgikus vagy azon kívüli dicsőítés értékét végső soron nem az határozza meg, hogy milyen zenei stílusban szólaltatják azt meg, hanem a „dicsőítő szív”, valamint a liturgiához, annak legmélyén pedig az Istenhez való ragaszkodás és az őmellette való döntés. A gregorián énekek hosszú korokon át alkalmasnak bizonyultak a közösségi imádkozásra, és ma is képesek Istenhez emelni a lelket, megteremtve az összetartozás és összhang lelkületét.

Éppen ezért a gregorián szellemiségében az összes, ma bármely zenei stílusban megszülető, akár könnyűzenei műnek követendő etalonja marad.

Forrás: Gável Gellért, “Gitáros angyal”, A kortárs keresztény könnyűzene, mint a magyar zenei alapfokú művészetoktatás integrálható része; a műfaj mai megnyilvánulásai és kialakulásának előzményei, Magyar Művészeti Akadémia, Budapest, 2015.

Gável Gellért: Zenei korszakváltásban vagyunk

Keresztény könnyűzenei DNS-vizsgálat

Beer Miklós püspök: Az egyházzenei kiszorítósdi nem lehet a jövő útja