Hiába érkezik támogatás bárki részéről, amíg zenei oldalon nem kezdődik párbeszéd a komoly- és a könnyűzene képviselői között, egymást egyenrangú félnek elfogadva. A komolyzene bármikor visszavonulhat a saját „elefántcsonttornyába", amelyet az idő és a tradíció védelmez. A könnyűzenei stílusoknak esélyük sincs ilyen fajta védelmet kapni. Emiatt a könnyűzene-pártiak tovább vívják a már-már hozzájuk tapadó, az elfogadásért vívott szabadságharcukat a klasszikus zenei stílusok tudorjaival. Amint a világi színtéren megtörténik a kiegyezés és a kölcsönös elfogadás, a keresztény könnyűzenei színtéren is valami új kezdődhet el.
Míg korábban a hivatalos zenei trendek szintjén a vallási tartalmú zenei művek jelentették a legmagasabb színvonalat, addig nagyjából a francia forradalmat követő időszaktól kezdve már a világi tartalmú művekre is igaz volt. A hétköznapi mondanivaló mindig is létezett, de nem sorolták a “minőségi zene” élvonalába. Aztán kinyílt a műfaji olló: kialakult a tipikusan profán, illetve az alapvetően szakrális jelleg. A mai klasszikus zenei irányzatok gyökerei sokkal régebbi időkre nyúlnak tehát vissza, amelyre mindig hivatkozni lehet. A könnyűzene keletkezése és fejlődése ehhez képest több mint fiatalkorú.
Az európai muzsika, miután kivándorolt Amerikába, és ott együtt kezdett létezni a feketék zeneiségével, egy könnyed változáson ment keresztül. Az amerikai, újonnan megszülető neoprotestáns keresztény közösségek számára ez a zene a dicséretek során a sajátjává vált. Ennek köszönhető, hogy ezek a gyülekezetek Amerikából Európába való visszatérésével a szabadkeresztény egyházak azonnal be tudták fogadni az istendicséretnek ezt a zenei megformálását.
Az európai klasszikus zene viszont továbbra is ragaszkodott ősi gyökereihez.
A klasszikus zenére épülő egyházzenei megszólalások kifejezett védelmet biztosítottak a nagyobb múlttal rendelkező történelmi egyházak számára.
Emiatt a könnyűzenei megszólalások csak nagyon nehezen találhattak otthonra ezekben az egyházi közösségekben a hivatalos szinteken.
hirdetés
Ám a nem hivatalos, a hívők mindennapjait átjáró jámborsági megnyilvánulások természetességgel voltak képesek befogadni az új, hozzájuk közelebb álló zenei nyelvezetet, amelyben őszintén tudtak Isten imádatában és dicséretében elmerülni idehaza is. Így
a keresztény megújulási mozgalmak mindegyike egytől-egyig a könnyűzenei stílusok valamelyikével operál.
Még a II. Vatikáni Zsinat vitalitást hozó szele sem tudta elsöpörni a korábbi, csak klasszikus zenében gondolkodók előítéleteit. Ilyen módon mindegyik műfaj képviselője beásta magát a lövészárkokba, még ha tüzelni nem is szándékozott.
Amikor a nem olyan régen bejelentett, a kormány által a vallásos könnyűzenét támogató határozatról szerezhettünk tudomást, remény csillant fel többekben: talán most van itt az ideje annak, hogy a különböző zenei műfajok közötti párbeszéd, a közös munka elkezdődhessen – esetleg éppen a vallásos zene színterein. Kérdés persze, hogy a világi zenei műfajok kibékülése nélkül vajon megvalósulhat-e egy ilyen folyamat a szakrális tartalmú zenében.
Szent Cecília, az egyházzene védőszentje és egy lantot pengető angyal szobra az Esztergomi Bazilika karzatán; Fotó: Penyigei László
Valószínűleg nem. Ezért előbb mindenképpen egy globális szinten történő,
vallási színezettől és tartalomtól független kerekasztalra lenne szükség,
hogy az előítéletek nélküli közös munka elindulhasson. A jelenlegi helyzetben nem elvárható, hogy egy gyökereihez mint identitásához mindenáron ragaszkodó komolyzenei oldal beemelje a könnyűzenei oktatás speciális elemeit a képzési forma lehetséges módozataként.
A könnyűzenei oktatás akkreditációja ezért ütközik jelentős, leküzdhetetlennek tűnő akadályokba Magyarországon. Amíg a műfajok közötti párbeszéd és együttgondolkodás fontosságát már külföldön felfedezték, látva az oktatás kiszélesítésének sürgető fontosságát, addig idehaza a komolyzene elefántcsonttornyaiban még a „tegnapelőttit” dédelgetik.
Egyoldalúnak bizonyulna bármiféle párbeszéd utáni vágy, ha az azért való igyekezetben a régebbi műfajok értékeit elfelejtenénk. Ahogy – bibliai hasonlattal élve – az Ószövetség nem elválasztható az Újszövetségtől, ugyanúgy a korábbi klasszikus zenei műfajok is megőrizendők, gondossággal ápolandók és megbecsülendők.
A könnyűzene a komolyzenéből született új műfaj, amely a mai kor emberének központi zenei nyelvévé vált. Ha ezt letagadnánk, az olyan lenne, mintha egy apa a saját újszülött fiát nem ismerné el saját gyermekének, bárhogyan is néz ki.
Ha elvégeznénk a zenei DNS-vizsgálatot, a jelenlegi ellenérzésünk akarva-akaratlanul, kénytelen-kelletlen elpárologna.
Az új megszólalások fejlesztése, oktatása és képviselete ezért nem lehet elhanyagolható – akár az ősibb műfajok korábbi, letisztult zenei ismereteinek figyelembevételével. A műfajok kölcsönös legitimitása, egymás részéről elfogadott identitása
a teljes zenei spektrum szemléletéhez vezet el, ahol már felesleges a „kiszorítósdi“.
Bármelyik – vallási vagy világi vonatkozású – zenei színtéren elmozdulás indulna el az adott kérdésben, az teret engedne a keresztény könnyűzenei oktatás számára is. Képezhetjük a „templomi gitárosokat” hosszabb-rövidebb ideig tartó, „gyorstalpaló” kurzusok során, az a klasszikus egyházzene részéről mindig lenézett és hiányos képzés marad, mert az is.
Jó, hogy egyházi oldalról valamiféle nyitás tapasztalható a könnyűzenei stílusok felkarolása érdekében, ám ez mindaddig elégtelen, amíg annak oktatását a komolyzenei képzés létező, több száz éves struktúrái alá akarják „begyömöszölni”, amelyik a könnyűzenéről és az „ajtón kopogtató” stílus sajátos, a klasszikus műfajoktól eltérő jellegzetességeiről és azok speciális tanításáról jelenleg hallani sem akar, és teljesen elhatárolódik attól. Pedig
a könnyűzenére szabott teljes körű oktatásra bizony szükség volna.
