Fodor Tamás: Írd már meg a dalt, itt a téma

Fodor Tamás, a Pesti Vigadó munkatársaként a kultúra egyik impozáns palotájában végzi kulturális szervező tevékenységét. Profi hegedűművész és amatőr dalszerző gitáros, akinek dalait a keresztény könnyűzenei színtéren a Só együttes előadásában ismerhette meg a hazai közönség. A zenész a vele készült interjúnkban rámutat, hogy a templomokban ma is hallható keresztény könnyűzene jórészt megrekedt az ötvenes-hatvanas évek stílusánál. Aki pedig újítani próbál benne, azt nem nagyon engedik érvényesülni. Pedig meg kellene írni az új dalokat. Az egyház minden kor minőségi zenéjét beemelte a liturgia szolgálatába. Ez szerinte ma is lehetséges, sőt, szükséges.

– Korábban a Só együttesben inkább olyan zenét írtatok, ami javarészt a templom falain kívül találta meg létjogosultságát. Hogyhogy a liturgikus témákhoz fordultál?

– Tizenévesen kerültem be a plébániánk gitáros kórusába, ahol rögtön egy gitárt nyomtak a kezembe, zenész vagy, zenélj, mondták, és megtanultam az alap akkordokat az akkori templomi gitáros repertoár dalain keresztül. Minthogy akkor is hallgattam könnyűzenét, néha megpróbáltam a dalokba belecsempészni egy-két olyan ritmust, vagy alterált akkordot, ami tetszett, de a kórusvezető visszafogott, mondván „hú, ez tök jó, de inkább ne”. Valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy amikor 20 éves korom után komolyabban elkezdtem foglalkozni a dalszerzés és “zenekarosdi” gondolatával, akkor már egyértelműen a világi környezetben való megjelenésre készültem. Azóta felnőttek a gyerekeim, és azt vettem észre, hogy a cserkész- és hittan táborokból, iskolai misékről javarészt azokkal a dalokkal jönnek haza, amiket én is játszottam, illetve pont ugyanúgy játsszák őket, mint ahogy akkoriban kellett. Azok a dalok pedig, amik számomra újak voltak, kísértetiesen hasonlítottak az előbbiekre. Ez volt az a pont, ahol úgy éreztem, itt valamit tenni kell.

– És azt gondoltad, az egyetlen, amit tehetsz az, hogy misét írsz?

– A mise megzenésítése nagy kihívás számomra, mindig is foglalkoztatott. Már hat-hét éve gondolkozom azon, hogy a Glória tételt én hogyan fogalmaznám meg a könnyűzene nyelvén.Idén augusztusban végül nekifogtam, és egy nagyon aktív alkotói időszakot éltem meg, amit nagyon élveztem. Az első három tétellel vagyok készen vázlat szinten. Két szó kivételével az eredeti liturgikus szöveget kísérem végig, ez volt a legnehezebb feladat. Komponálás közben az mozgatott, hogy úgy legyen könnyen megtanulható, közösségileg már legalább a harmadik hallásra énekelhető és fülbemászó, hogy közben nem túl sablonos. Ezért a saját könnyűzenei ízlésemhez képest próbáltam a ritmusokat kiegyenesíteni. Kevesebb off beat, kevesebb szinkópa, inkább ismétlődő ritmusképletek, kevesebb szünet, stb.

– Attól lesznek könnyen megtanulhatók a dalaid, hogy “kivasalod” őket?

– Inkább úgy mondanám, az a célom, hogy minél kevesebb hibalehetőséget hagyjak benne, hogy zeneileg képzetlen emberek is minél pontosabban el tudják énekelni. Nem arra írtam, hogy egy jó csapat valahol profi módon előadhassa, hanem, hogy bárhol éneklik, a közösség csatlakozni tudjon hozzá minden különösebb feszengés és kínlódás nélkül. “Népéneknek” szánom.

– Egyesek szerint alapelvárás, hogy a kész mű orgonával lekísérhető legyen. Erre is figyeltél?

– Nem, erre nem gondoltam. Azt fontosnak tartom, hogy akár egy szál gitárral is el lehessen énekelni, és a dúsabb hangszerelés se ártson neki. Egyébként szerintem az orgona – mint általában a billentyűs hangszerek – pont arra való, hogy azon mindent el lehessen játszani. Sokkal nehezebb volt például a Dicsőség tétel kíséretét átültetni gitárra, mert azt zongora mellett írtam.

Az persze más kérdés, hogy egy adott kántor ízlésébe ez hogyan fér bele, és hogy egyáltalán hajlandó-e lejátszani, de ilyen kérdésekkel se Kodály, se Mozart nem törődött.

– Fontos szempont volt számodra az egyszerűség mellett, hogy a zene azért valamilyen módon fejezze ki a mondanivalót?

– Természetesen. Semmilyen zenei műfajban sem szeretem, ha a dallam nem illeszkedik a szöveg mondanivalójához. Például a „Térj meg keresztény” kezdetű népének dallamában magyar nótás, szövegében pedig munkásmozgalmi elemeket hordoz, úgyhogy önmagához sem illik igazán, nemhogy a böjti időszak puritánságához. Szerintem gáz.

– Amatőr dalszerzőnek tartod magad, annak ellenére, hogy a Só együttessel valódi minőséget tettetek le az asztalra. Fontos számodra, hogy az ezen a területen szerzett tapasztalataidat megoszd a fiatalabbakkal?

– Az amatőr nem azt jelenti, hogy rossz. Az eredetileg francia szó mindössze annyit jelentett, hogy az illető „szerelemből” teszi amit tesz, és nem megélhetési szándékból, tehát nem a minőségre utal. Ugyanez vonatkozik egyébként az olasz eredetű „dilettáns” szóra, aki önmaga szórakoztatására zenél, az a dilettáns, akár milyen jól csinálja. Az új dalok írása mellett a másik ambícióm pont ez, a tanítás. Az elmúlt harminc év alatt összegyűjtött tapasztalataimat átadni azoknak, akik erre igényt tartanak. Idén már másodszor vettem részt a „Kazetta” táborban, ahol gitárórát és zenekari gyakorlatot tartottam. Egyikből sincs diplomám, a zeneakadémián hegedű tanszakon végeztem annak idején. Mégis úgy érzem, és a táborban be is igazolódott, hogy tudok segíteni azoknak, akiknek a könnyűzenei játéka a templomi gitározásban merül ki. A dalszerző workshop során volt alkalmam dióhéjban megosztani a gondolataimat a komponálás témájában is, és akik hallották, többnyire megerősítettek abban, hogy jól értékelem amit látok.

– Oszd meg kérek az olvasóinkkal is: mit látsz, és hogyan értékeled?

– Aki ma bekerül egy katolikus közösség kórusába, és meghallja az ott előadott zenéket, majdnem száz százalékban a múlt század közepén divatos tánc zenéknek megfelelő stílusú dalokat hallhat. Ez nem véletlen. Valamikor az 1970-es évek elejétől, feltehetőleg a II. Vatikáni Zsinat hatására bátor, fiatal zenészek az akkor népszerű világi zenei stílusokból merítve elkezdték a saját dalaikkal dicsérni az Istent.

A fiatalokat állítaná a „megújuló egyház” központjába Ferenc pápa

– A zsinat utáni egyház “ti vagytok az egyház” típusú kijelentései nem véletlenül indították be a fiatalokat. Ferenc pápa ma is a fiatalokat állítja a megújuló egyház fókuszába.

– Igen. Emiatt bekerült valami az egyházba, ami akkor újításként hatott, de azóta sem változott alapvetően, egy kicsit „odameszesedett”.

A templomi gitáros zene egy muzeális “nem tudom, micsodává” vált.

A mai fiatalok többségében ugyanazokkal a régi akkordmenetekkel, dallamvilággal és ritmusokkal öntik a lelküket dalba a szentmisén, pedig amikor kilépnek a templomból, biztos, hogy mai zenét hallgatnak. A templomban a tegnapelőtti van, a templomon kívül pedig a mai. Abszolút kettősség látszik: van egy “templomos életem az ahhoz kapcsolódó zenével”, és van egy templomon kívüli egészen más. Ráadásul akik ebben a közegben „szocializálódnak”, óhatatlanul ebben a zenei világban fognak gondolkodni, még ha új dalokat írnak is, tovább erősítve azt a képet, amely szerint a templomban csak bossanova, vagy samba stílusban szabad gitározni. Semmi probléma ezekkel a stílusokkal, ne értsen félre senki, de hogy ez lenne az egyedüli liturgiához méltó könnyűzenei stílus, az elég nehezen magyarázható. Ráadásul ezeknek is egy butított változatáról van szó, ami világi körökben „KISZ-sika” néven közismert.

– KISZ-sika? Az mit jelent?

– Még a KISZ táborok idején született ez a fogalom. Azt a ritmusképletet nevezik így (pam-pa-pam-pa-pa-pa), amellyel az összes tábortűzi nótát le lehetett kísérni. A tábortüzeknél azóta biztosan változott a helyzet, de a templomokban nem nagyon. Természetesen vannak új dalok, amelyeknek egy része kortárs amerikai dicsőítő nóták átültetései, sajnos gyakran kétségbeejtő prozódiával magyarítva, de most ezeknek az érdemeiről, vagy gyengeségeiről ne beszéljünk, ez egy másik cikk témája lehetne.

– A Só együttes annak idején tudott már újat is behozni…

– Az sem volt új, csak ebben a körben szokatlan. Nekem az volt a legnagyobb hízelgés, amikor azt mondák ránk, olyanok vagyunk, mint az LGT. Az ő zenéjükön nőttem fel, a magyar zene terén belőlük táplálkoztam. Tudatos volt részemről, hogy egy számon belül énekeljünk többen. Mindenféle stílus felé próbáltam nyitni egy kicsit. Mindig inkább abból indultam ki, amit el akartam mondani, és nem abból, hogy márpedig én, mondjuk, bluest fogok játszani.

– A ti közösségetekben milyen a templomi gitáros zene?

– Nálunk ennek nincs gyakorlata, mert a helyi plébános más zenei világot képvisel. Én nem vagyok stílusfüggő, zenész vagyok, ezért ha a plébános arra kér, hogy a kórust erősítsem, akkor ott éneklek gregorián, vagy kortárs műveket, ha kell, akkor hegedülök, vagy segítek a kis énekkarnak. Ha majd a plébános azt kérdezi tőlem, miért nincsen itt gitáros zene, akkor majd lesz. Addig pedig nem fogok harcolni, hogy gitározni akarok a templomban. Végső soron a plébános, a pap dönti el, a liturgia keretében milyen zene szóljon a templomban, az én dolgom az, hogy megvalósítsam a tőlem telhető legmagasabb színvonalon.

– Azért sok egyházi megnyilatkozást lehet hallani azzal kapcsolatban, hogy ez a zene nem való a liturgiába. Vagy talán a keresztény könnyűzene mégiscsak annyira elfogadott lenne az egyházi körökben?

– Három dolgot kellene itt megkülönböztetni. Van egyfelől vagy kellene lennie az Egyház hivatalos állásfoglalása a modern, populáris, főleg gitárral kísért dalok létjogosultságáról a liturgiában. Ha lenne ilyen, az leegyszerűsítené a dolgokat. Ha jól tudom, ez pillanatnyilag abban merül ki, amit már említettem, hogy a plébános dönt, mi legyen. A másik, a „hivatalos” egyházzene képviselőinek az ellenállása, vagyis a klasszikus – populáris szembenállás végül is érthető, ha nem is értek vele egyet.

Közös gondolkodás az egyházzene jövőjéről

A „régi” zene hívei főleg minőségi okokra hivatkozva próbálják a gitáros énekeket templomon kívül tudni. A harmadik, egyben legnagyobb probléma szerintem az, hogy a gitáros kórusok, könnyűzenei stílusban alkotó és előadó zenészek, vezetők nem akarnak, vagy nem mernek újítani. Ez ugyanis sok tehetséges fiatalnak elveheti a kedvét attól, hogy a talentumait az egyház szolgálatában kamatoztassa, ami nagy baj. Így nem is lehet kitörni a stíluskorlátok közül, és nem tud egy egészséges minőségi versengés, minőségbeli felhajtó erő kialakulni, ami idővel okafogyottá tehetné a klasszikus „tábor” ellenvetéseit. Mert az a helyzet, hogy pillanatnyilag sok esetben van igazságuk…

Nem az a kérdés számomra, hogy a hivatalos egyházzenei körök hogyan állnak a gitárosokhoz, hanem hogy mi, akik gitározunk, hajlandók vagyunk-e végre valami mást, akár jobbat is csinálni, mint az elődeink vagy sem.

– Külföldön nem támadják ennyire ezt a műfajt az egyházon belül. Az idehaza mégis tapasztalható egyházzenei ellenérzés vajon miből eredhet?

– Azon nem szabad csodálkoznunk, hogy egy másik földrész egyházi muzsikájában mást tapasztalhatunk. Rióban például lehet dobolni, Európában viszont ugyanez visszatetsző lehet. Más a kulturális közeg. Azzal együtt, az itthoni viszonyokról nehéz úgy beszélni, hogy az ember biztosan ne bántson meg senkit, de a korábban már említett, és sokszor kétségtelenül jogos minőségi szempontok mellett biztosan van ebben egyfajta művészi finnyásság is, vagy inkább felsőbbrendűségi tudat. Azért nehéz megfogalmazni, mert egyfelől a klasszikus zene hihetetlen magas csúcsokat járt be az elmúlt évszázadok alatt, tehát méltán büszkék rá a művelői, másfelől viszont a huszadik század közepére zsákutcába futott ez a fejlődés, amiből végül mostanában pont az úgynevezett könnyűzenei irányzatokkal való összefogás jelent kiutat a klasszikus zene számára is.

Hadi Ferenc, nagymarosi veterán szervezőt arról kérdeztem, hogy a templomi keresztény könnyűzene alkalmas-e még arra, hogy megszólítsa a mai fiatalokat az evangélium üzenetével. Az ő véleménye az volt, hogy egyszerű dalokat kell írni, mert az vonja be a fiatalokat és nem a “szofisztikált” megszólalások. Te hogy látod: mi a követendő irány?

– A liturgikus zenében elvárás, hogy az szent, egyetemes és művészi legyen. Szent, vagyis odaszánt, erre a célra született. Egyetemes, vagyis nem valami szűk kulturális csoport sajátja, hanem olyan, amit bármely közösség magáénak érez. Ez ma már nem zárja ki a könnyűzene bizonyos stílusait sem.

– És a művészi?

– A művésziség kritériumát én tágan kezelem. Ha az adott mű az európai zene alapvető szabályainak megfelel – formailag, harmóniatanilag –, akkor az megüti a művésziség mércéjét. Nehéz megválaszolni azt a kérdést, honnan kezdődik valójában a művészet. Valószínűleg nem határvonalakat kell meghúznunk. A lényeg abban lehet, hogy bele illeszkedik-e az ember valamiféle szabályrendszerbe – tonika, domináns, szubdomináns –, ami által meg tud szólítani embereket. Ha ezzel rendben vagyunk, akkor egy nyelvet kezdünk beszélni. A művészi értékességnek persze ezer más szempontja van. Nagyon fontos a megformálás, a prozódia, a dallamvezetés, stb. Válaszolva az előző kérdésedre, nem tudom, mit ért “egyszerű”, és “szofisztikált” alatt Hadi Ferenc. Ami egyszerű, az lehet művészi is egyben. A szándékosan lebutított, az már kevésbé. Ha arra törekszünk, hogy gagyi legyen valami, mert arra több a vevő, az éppúgy öncélú, mint a “szofisztikálás”. Mindenesetre az is beszédes, ha egy irányzat kapcsán kétféle kritikáról beszélgetünk, egyfelől, hogy nem elég nívós, másfelől, hogy túl nívós.

Hadi Ferenc: A fiatalság nem függ az életkortól a Nagymarosi Találkozókon

– Volt egy, a “gitáros zene kontra egyházzene” témában három alannyal készített interjú, amit a Pengető keresztény könnyűzenei rovatunk is szemlézett. Ebben folyamatosan azt hangsúlyozták az előadók, hogy létezik olyan műfaj, amit úgy neveznek: “templomi gitáros zene”.  Mit gondolsz ennek a műfajnak a létéről?

– Az a baj, hogy ez műfajjá vált. Pont erre céloztam korábban, hogy kialakult egy új műfaj annak korlátaival, ahelyett, hogy a különböző könnyűzenei műfajok (pop, jazz, latin, soul, gospel,) templomi adaptációi színesítenék a palettát. Lehet, hogy a hivatalos egyházzene képviselőinek nem ez a legnagyobb problémája, de nekem igen. És ha nem így lenne, annak végül – szerintem – ők is örülnének, mert feltételezem, hogy ami jó, annak mindenki örül.

A cél az lenne, hogy szélesebb eszköztárral lehessen könnyűzenét játszani a templomban – természetesen a liturgikus szabályok betartása mellett.

Ez nem jelenti azt, hogy lazítanunk kellene a szabályokon, hanem azokon belül sokkal több eszközt lenne szükséges használnunk. De ettől még az az igazság nem veszít semmit sem az értékéből: a templomba akármilyen zenét nem viszünk be, mert annak Istenhez kell méltónak lennie.

Templomi gitáros zene. Az mi?

– Akkor tehát létezik a keresztény könnyűzene, mint műfaj. De ez baj?

– A keresztény könnyűzenének – akár liturgikus, akár világi közegben jelenik meg – nem műfajnak kellene lennie, hanem egy kategóriának.

– És ennek a kategóriának van jövője?

– Ez csak azokon múlik, akik zenészként vállalják, vagy nem vállalják a hitüket. Ha jó a keresztény könnyűzene, akkor van jövője, sőt, akkor a hatása túlmutat a slágerlistás helyezéseken, mert a célja mindenképpen valamiféle evangelizáció. Ha a hitünket felmutatjuk, és azt úgy tesszük, hogy nem lehet nem odafigyelni, mert jól szól, akkor a hallgatóság már meg is van szólítva. Gyenge, nívótlan, esetleg szándékosan lebutított produkcióktól nem várhatjuk, hogy attól bárki elgondolkodjon, igazunk van-e.

– A mai fiatalok tehetségesek zenei szempontból? Megvan a lehetőségük, hogy kibontakozzanak és fejlődjenek?

– Az első kérdésre a válasz egyszerű, természetesen sokan nagyon tehetségesek közülük, mint minden kor fiataljai között. A másik kérdés már bonyolultabb. A tehetség megtalálja az útját, hogy kibontakozhasson, a kérdés inkább az, hogy hol, és milyen irányban. Főként annak a kérdésnek a megválaszolását érzem fontosnak, hogy a fiatalokban rejlő tehetséget, és művészi potenciált milyen szinten tudja az egyház becsatornázni, illetve, hogy az egyház mit tud profitálni abból a lehetőségből, amely a fiatalok művészetében rejlik. Itt nem anyagi vonatkozásban gondolom a profitot, hanem lelki értelemben.

A fiatalok zenéjében hihetetlen nagy erő van. Nem pozitív vagy negatív, hanem erő. Már csak az a kérdés, ezt milyen irányban hagyjuk hatni.

Ha nem adunk nekik teret az egyházi zenében, akkor elmennek másfelé, a könnyebb folyás irányába. Ha viszont sikerül ezt a vizet az egyház malmára hajtani, az mindenkinek a javára válna.

Kapcsolódó cikkünk:

A húros hangszerrel kísért zamir énekek ma is szólhatnának!

Fotó: Vasárnap.hu