Közös gondolkodás az egyházzene jövőjéről

A szent zene ügye és ápolása mindig kiemelt feladata volt az egyháznak. Nagy hibát követnénk el, ha a modern világ kihívásai közepette nem fordítanánk rá az elődeinkhez hasonlóan nagy figyelmet. Számos pápai dokumentum is alátámasztja ennek kiemelt fontosságát, amelyek közül talán a legtöbbet idézett Szent X. Piusz pápa Tra le Sollecitudini motu proprioja.

A II. Vatikáni Zsinat után megszületett Sacrosantum Concilium új korszakot nyitott meg az egyház életében a szent zene területén is. Ám ez az egyházzenei megújulás azt eredményezte, hogy a szent zene kincsestára látszólag veszített addigi értékéből.

Az említett zsinati dokumentum világosan kijelenti: „a szent zene annál szentebb lesz, minél szorosabban kapcsolódik a liturgikus cselekményekhez: bensőségesebben fejezi ki az imádságot, növeli a lelkek egységét, gazdagítja és ünnepélyesebbé teszi a szent szertartásokat.

Az Egyház ezért jóváhagyja az igazi művészet minden megnyilatkozását, ha megvannak bennük a kívánt föltételek, és helyt ad nekik az istentiszteleten” (Sacrosantum Concilium 112).

Ezen a ponton juthatunk el napjaink állandó egyházzenei polémiájáig: vajon milyen szempontok szükségesek ahhoz, hogy egy adott mű, amely a liturgia szolgálatára született, az „igazi művészet” kategóriájába beletartozik-e vagy sem? Amíg sok esetben más – nem kizárólag könnyűzenei – stílusok képviselői feladatuknak érzik az alkotást Isten dicsőségére, addig a hagyományos egyházzene képviselői jajt kiáltanak, és siralmas állapotokról beszélnek.

A „liturgikus lustaság” megnyilvánulása a liturgia éneklésének elutasítása, a „népszerű zene” használata a szent zene helyett, csak a kisebb, a szent zene védelmezőitől hallható kifogások abban a sorban, amelyek közül némelyik valóban megfontolandó szempont az oltár körül szolgálatot teljesítő zenészeknek.

Az úgynevezett „népszerű zenei stílusok” a hagyományos egyházzene képviselői szerint deszakralizálják a liturgiát. Ez a vélemény – amennyiben megalapozott – valóban elég lehetne ahhoz, hogy a gregoriánon kívül – amely az egyház hivatalos zenei megszólalása – semmi más ne kerülhessen a templom falain belülre. És ezt minden, az egyházához hű, Istent szerető zenésznek el kellene fogadnia. A gyakorlat azonban még a Vatikánban is mást mutat: az egyéb kultúrák zenei stílusának magasabbra emelt, megtisztított változatával találkozhatunk akár a pápai szentmiséken, akár az ifjúsági világtalálkozók istentiszteletein.

Mindez tehát finomítja a „csak ezt, de mást ne” jellegű egyházzenei felfogást. Szent X. Piusz nyomán kijelenthető: minél jobban megközelíti egy egyházi szerzemény dinamikája, ihlete és zamata a gregorián formát, annál szentebbé és liturgikusabbá válik, de minél kevésbé hasonlít erre a legfőbb mintára, annál kevésbé méltó a templomhoz – olvasható a juventutem.hu oldalon.

Ezek alapján egyáltalán nem arról van szó, hogy csak a gregorián kaphat helyet a szent liturgiában. A gregorián lelkületének alkalmazása a követendő kritérium, amely még nem jelenti azt, hogy egyes, tőle különböző zenei stílusoknak ne lehetne feladatuk a szent cselekmények szolgálatában.

Meglepő tendencia fedezhető fel a hagyományos megszólalások mellett pálcát törő egyházzenészek részéről, akik már-már a klérus fölé helyezik helyesnek vélt szakmai szempontjaikat. Ezzel éppen a papot – aki „in persona Christi” Jézus Krisztust jeleníti meg az egyházban – nem tisztelnék az őt megillető mértékben. Ezért ellene mondanak az általuk csak „klerikalizmusnak” bélyegzett folyamatnak, szorgalmazzák az énekelt, latin nyelvű szentmisét.

A hangszerhasználat terén sincsen kizárólag egyedüli megoldás az egyházban. Vagyis a sípos orgona mellett, vagy azt helyettesítendő, más hangszereknek is lehet létjogosultságuk a szent zene kíséretében.

A II. Vatikáni Zsinat előttiek és utániak pártjai tehát egymás után sorakoztatják fel érveiket, hogy az általuk felfedezett igazságot alátámasszák. Azonban – mindössze a magyarországi katolikus egyház helyzetére szűkítve le a kérdést – szükség lenne a közös gondolkodás kialakítására, nem azért, hogy valami újat találjunk fel, hanem hogy közösen ragaszkodjunk az „örökhöz”.

A szentmise lényege az utolsó vacsora óta változatlan, ám a felépítése és formája az évszázadok folyamán sokat gazdagodott. Ebben a folyamatban fontos volt a hagyomány tisztelete és megtartása, amely mindig párosult azzal, hogy hogyan lehet az adott kor emberének lelkét minél jobban Isten imádásába emelni.

A szentmise zenéje a liturgia szerves része. Segíti az ünneplést és az Istenhez fordulást. Ezért fontos, hogy szent, művészi és egyetemes legyen. De a konkrét helyen és időben történő megvalósulása koronként eltérő lehet. Mint ahogy azt is időről-időre tisztázni érdemes, mitől művészi egy adott zenei megszólalás. Az egyetemesség kritériumának pedig szintén több minden megfelelhet a latin nyelven, a gregoriánon és a sípos orgonán túl is.

A szent zene és ének semelyik fajtája sincsen kizárva az istentiszteletekből – fogalmaz a Római Misekönyv az általános rendelkezéseiben. Ehhez hasonlóan a klasszikus egyházzene és a modern kori stílusokban alkotó egyházi zenészeknek sem lenne szabad „kiszorítósdit” játszaniuk.

Reméljük, a közös gondolkodást elindító írásunkkal nem az indulatokat, hanem a konstruktív megoldásokat segítjük a felszínre kerülni, hogy a liturgiát szolgáló, különböző zenei stílusú zenészek az egyházban „egy szív és egy lélek” lehessenek Isten oltára körül.