A nyílt társadalom harca a közösségi társadalom ellen

A bevándorlás kérdésére adott válasz minden korábbinál húsba vágóbban mutatta meg, hogy két, gyökeresen eltérő világnézet szerint alakulhat a jövő: vagy a neoliberális (és a neoliberalizmus által fogságba ejtett baloldali) nyílt társadalom, vagy a nemzeti, kereszténydemokrata közösségi társadalom lehet a meghatározó. A most reflektorfényben levő migráció mellett sok más politikai kérdésben is jól látható ez az ellentét.

Nézzünk a dolgok mögé, vizsgáljuk meg több irányból a mozgatórugókat. Két teljesen eltérő világkép ütközik. Nézzük meg a világképek harcának főbb jellemzőit, legyenek azok akár a magány, a liberális pótszerek, a politikai bábcelebek, a pénzügyi spekuláció, a genderkérdés, diszkrimináció kérdése, a bevándorlás, az erkölcs, a tekintély, a rend és a felelősség köré építve. Több lépésben, több oldalról megközelítve tárul elénk mindez a következőkben.

KÖZÖSSÉG VS. MAGÁNY

Széleskörű és általános tapasztalat, hogy a XXI. század emberének az egyik legnagyobb problémája az egyedüllét, a magány. A nyílt társadalom eszméje, a neoliberalizmus erőszakos térhódításával egyenesen vezetett az emberek elmagányosodásához. A liberálisok ugyanis nem összekötő kapcsokat, azonosságokat keresnek ember és ember között, hanem minden tulajdonságot potenciális veszélyként, kirekesztésre, diszkriminációra lehetőséget adó okként definiálnak, így választva el szépen lassan mindenkit a másiktól.

Így bár szerintük mindenki önmaga lehet, végső soron önmagát senki nem a hasonlóságok, hanem az elválasztó, megkülönböztető jegyek alapján értelmezi, ezzel taszítva az egyént magányba. Csak az önmegvalósítás, csak a karrier a cél. A liberális nyílt társadalomban csak az egyén számít, a közösség nem, ezzel szemben a kereszténydemokrácia számára kulcsfontosságúak a közösségek és azon belül is a családok.

A nyílt társadalom „világnézetileg semleges” világképe minden szempontból semleges embereket nevelne ki, akik nem kötődnek senkihez és semmihez. A kiüresített, kulturálisan fehér lapként működő embereket pedig könnyebb újnak mondott, de a történelemben többször leszerepelt ideológiák szolgálatába állítani. A nyílt társadalom a liberális eszméhez híven az emberek felszabadítójaként jelenik meg, a sors szomorú fintora azonban az, hogy valójában megszünteti az embereket védő családi, társadalmi hálókat, így nem felszabadítja, hanem kiszolgáltatja őket a globalizmus telhetetlen étvágyának, a most már életünk minden pillanatát behálózó és profitot hajhászó cégeknek, a kétségbeesett emberekből élő bizniszegyházaknak, a manipulatív médiának.

Ezzel szemben áll a kereszténydemokrata közösségi társadalom képe, mely mindig az emberek közös tulajdonságaiban, hasonlóságaiban és az ezen alapuló közösségeiben gondolkodik, mely tiszteletre és szeretetre épül. Ennek alapja lehet például a leszármazás, a nem, a hosszú távú lakóhely, a nemzetiség, a kultúra, a vallás stb. A kereszténydemokrata emberképben a megkülönböztető jegyeket nem kell eltagadni, mert az kapcsol össze minket.

A különbségek gyökereket jelentenek, amit mindenki tisztel, tudjuk, hogy én férfi vagyok ő meg nő, tudjuk, hogy a vallás tisztelete mit jelent, és tudjuk, hogy ezt ő is tudja. Tudjuk, kik voltak az őseink és tudjuk, hogy ő is ismeri a sajátjait. Ezek az alapok évezredekig megváltoztathatatlannak tűntek, de most támadják őket. A liberális nyílt társadalom a gyökereket számolná fel, a közös biztos tudást számolná fel, és elhozná a bizonytalanság és így a félelem világát.

Rétvári Bence

Rétvári Bence, a KDNP alelnöke 12 részben ír az elkövetkezendő hetekben lapunknak a kereszténydemokráciáról vasárnap délelőttönként.