Vitaindító cikkünkben arra tettünk kísérletet, hogy közös gondolkodásra hívjuk az egyházzene különböző kategóriáinak képviselőit. Kezdeményezésünkre érkeztek válaszok, amelyek valóban a közös út lehetséges megtalálására tettek kísérletet. Nincs könnyű dolgunk, hiszen sok esetben megoldatlan, egymás mellett mindmáig elbeszélő csoportokról van tudomásunk, akik beásva magukat a front egyik vagy másik oldalán, ki sem akarnak mászni a lövészárkokból, hogy esetleg valamiféle beszélgetés, egyeztetés történhessen.
Az újonnan megszülető, akár könnyűzenei egyházi megszólalások már nem tekinthetőek pusztán a „profán jelleg” betódulásának a „szent” territóriumaira. Sokkal inkább a ma élő ember művészetté kristályosodott zenei nyelvezetének a szent szolgálatába állításáról van szó. Szabad-e emellett csukott szemmel továbbhaladni – bezárkózva az egyházzenei elefántcsonttoronyba –, és magasról véleményezni a legtöbbször ismeretlen zenei jelenséget?
A Katolikus Egyháztól nem idegen ezeknek az újnak érzett, de korántsem új megszólalásoknak a megjelenése és gyakorlata. Különbséget kell tennünk a vallásos ihletettségű, illetve a liturgiában szerepet betöltő zene között. Amíg az előbbi nagyobb szabadságot enged meg a művésznek – ezzel együtt több teológiai és hitbeli veszélyt is magában rejt –, addig az utóbbi nagyobb kontroll alatt áll, mert a szent zene területét jeleníti meg, ezért fontos egyházi szabályoknak kell megfelelnie.
A liturgia zenéjére minden korban hatott a liturgián kívüli művészeti élet és ez fordítva is igaz.
A zenetörténet kimagasló pillanataiban a világi zene területén született gyümölcsök sokszor az egyházi kincsestárat gazdagították. A világban született muzsika meghajolt Isten nagysága előtt, és a szent szolgálatába állította minden tehetségét. És arra is akad példa bőven, hogy az egyházzenei magaslatok hatottak a világi zene fejlődésére.
Az egyes egyházzenei történeti korszakok tengeri apály-dagály mozgáshoz hasonlóan változtatták meg viszonyukat az új zenei és hangszeres irányzatokkal kapcsolatban. Sokszor éppen a hit védelme volt a fő szempont ezekben a visszalépésekben és tiltásokban, hogy mindaz a jézusi és apostoli örökség tisztán maradhasson fenn, amelyet ma is hitünknek mondhatunk.
hirdetésEgyházi könnyű- és komolyzenészek közösen fogadják el mindezek mércéjéül a gregorián hordozta lelkiséget, amely az egyház ősi kincse.
A belőle áradó szellemiség a „józan részegség” megőrzője lehet minden koron át. A gregorián keretek közötti lendülete és virtuozitása, szabályok közötti őszinte érzelmei minden korban azt tanítják, hogy a hitből fakadó istenimádat ne váljon csalók prédájává és múló mámorrá, hanem mindig az örök Ige szolgálatában álljon.
Az egyház zsoltárai, a gregorián éneklése ezt a Krisztust énekli meg bennünk és általunk. Az élő Ige van a középpontban, nem pedig a mi szubjektivitásunk. Meghalljuk a Lélek énekét, a ma is íródó mózesi szabadulás-éneket, az új dávidi zsoltárokat, az új „zamir” éneket – ahogyan ezt XVI. Benedek pápa fogalmazta.
A Bibliában említett ének kifejezés egyébként mindig hangszeres éneklésre utal (héberül ’zamir’). És mindig pengetett, húros hangszer használatára.
Később Pál apostol, amikor zenéről beszél, több hangszer harmonikus együttzengésére utal. Ahol minden hangszer megtalálja a maga helyét. Az Újszövetségben a zene mint symphonia – szünfoné, szünfonia, azaz együtthangzás, összhang – szerepel, amely mindenféle zeneszerszám összhangját jelenti (Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme, Szent István Társulat, Budapest 2002. 128.o.).
A történelem apokaliptikus horizontjára szegezve tekintetünket előre hallhatjuk a Bárány trónja előtt zengett éneket: a Bárány énekét és Mózes énekét. A győzelem, a szabadulás dicsőséges himnuszait, amelynek előképei a zsoltárok. Egyesével mindegyikük, mind-mind egy-egy szabadulás énekként zeng örökké Istennek, a Szabadítónak.
Világszerte nagy felvirágzása van a dicsőítő zenei mozgalmaknak. A zene hátterében valódi szellemi harc folyik.
A zene iránti fogékonyság, a hangszerhasználat folyamatosan növekvő tendenciát mutat. A bibliai, dávidi liturgikus reform szem előtt tartásával valódi dicsőítő központok jönnek létre.
Mindent áthat az itt születő ének, és Isten lesz minden mindenben. A tabernákulum Jézusa, az új Tóra, a keresztények Eucharisztiája, a Hálaadás. Jézus megváltó áldozata a Vörös-tengeren való átkelésünk, a nikodémusi újjászületésünk a Szentlélek ereje által. Isten jelenében élhetünk, az ő tróntermében állhatunk minden szentmisében.
A Jelenések könyvének isteni városába léphetünk be. Isten tróntermébe, palotájába, és szemlélhetjük őt, beszélgethetünk vele, fedetlen arccal, mint Mózes a Sínai-hegyen. A szentségimádás már a lefüggönyözött trónterembe enged be minket. És ott állhatunk a Győztes körül. Mindez mindvégig a szentmisében megjelenő áldozatra vezeti a figyelmünket, a szívünket Jézus kebelére hajtja. Összekapcsolódik a menny a földdel.
A Jelenések könyvére utalva figyelmeztet Barsi Balázs ferences szerzetes: „Nem veszed észre, hogy e könyvet olvasva egy vasárnapi misén vagy, és a patmoszi látnokkal együtt te is a hit józan elragadtatásával máris énekelheted a megváltott világ új énekét, a Sanctust? […] Tehát nem elválasztható az ősegyház a maitól. […] Az ősegyház tehát meg van győződve arról, hogy nincs két egyház: egy földön járó és egy dicsőséges, hanem a kettő egy!”. (Barsi Balázs: A Bárány menyegzője, Efo Kiadó Budapest, 1997. 16.o.)
Minden szentmise tehát Isten tróntermébe enged be bennünket. Ezért olyan fontos, hogy ne cincáljuk szét szubjektív szempontok alapján a liturgiát, hanem adjuk bele teljesen magunkat!
Fogalmazzuk meg, pontosabban halljuk ki az égi liturgia zenéjét, és kottázzuk le az örök üzenet és dicsőítés mondatai kíséreteként az új dalt, amely a Szentet dicsőíti.
Az új ének mindig a belső megújulás gyümölcse. A megtérésé, a bűnből való szabadulásé.
Ma a templomokban legtöbbször a „tegnapelőtti” énekeket énekeljük, és üldözzük – képzések biztosítása helyett – azokat, akik a szent szolgálatába állítják a muzsikát, amelyet a Szentlélek szellemi vezetése alatt írtak.
Hol vannak tehát az „új énekek”? Vagyis hol vannak a megtért szívek?
Ha a dicsőítők – akár könnyűzeneiek, akár hagyományos kántorok – nem éneklik az „új éneket”, tevékenységükben nem lesz semmi hiteles. Az éneket meghalló szívét semmi nem hozza majd dinamizmusba. Nem kapcsolja be az istendicséretbe. A mai dicsőítő zenészeknek is meg kell komponálniuk az új énekeket – az örök üzenettel.
A „szent szolgálata” természetesen nem mehet akármilyen módon, hiszen az nem a mi szubjektív döntéseink és elképzeléseink kreálmánya. A liturgia Isten ajándéka az embernek, ahol Isten közeledik az emberhez, és az ember is önmagát adja Istennek.
„A szentmise nem lehet egyfajta tanúságtételek sorozata, azok másra valók, hanem az Úr jelenlétének kinyilvánulása.
A tömjénfüst, az ének, az alleluja, az evangéliumos könyv hordozása, az ostya és a kehely fölemelése mind figyelmeztet: itt van az Úr. A szentmisében lesz nyilvánvalóvá, hogy nincs két istentisztelet: egy mennyei meg egy földi, hanem a kettő valójában teljes létbeli és cselekvésbeli azonosságban van” – figyelmeztet Barsi Balázs atya.
Ezért fontos és elengedhetetlen, hogy az új énekek hűek legyenek az égivel összekapcsolt szent egyházi liturgiához és annak szövegeihez, illetve az Igéhez, végső soron Krisztushoz.
Egyetlen zene van. A Szentlélek szellemi munkájaként az alkotóban megszülető muzsika. Vajon – újra idézve az emeritus pápa írásában megvilágított kifejezést – újra hallhatjuk még a modern „zamir” énekek húros hangszerrel kísért hangjait…?
