És van Krisztus, aki ót is, újat is elővesz kincseiből – Jusztin Péter a Vasárnapnak

Ki dönti el, melyik zene alkalmas a szent szolgálatára, és melyik nem az?

Kicsit megint sikerült megmozdítani az „egyházzenei állóvizet” a hagyományos kontra gitáros témában, amikor azzal a cikkel kapcsolatos álláspontomat fogalmaztam meg. Az ominózus írás azt hivatott bebizonyítani, hogy a keresztény könnyűzenei darabok nem képesek a szakrális tartalmat szolgálni, mert mind áthallásos valamely profán slágerrel. Pozitív csalódásként éltem meg, hogy számos, hozzám eljuttatott vélemény mentes maradt a személyeskedéstől. Higgadt és értékes érvek sorakoztak fel egymás mellett, amelyek közül felettébb figyelemre méltónak bizonyult számomra Jusztin Péter témával kapcsolatos reagálása. Úgy gondolom, teljes képet és távlatokat ad az egyházzenei megbékélés rögösnek látszó útján.

– Mitől lesz egy zene profán, illetve minek kell ahhoz teljesülnie, hogy szakrálisnak tartsuk? Ha valamely dallamról – amely a szent szolgálatába szegődött – eszünkbe jut egy világi zenemű, már alkalmatlanná válik eredeti feladatának betöltésére?

 – Nehéz téma. Szerintem leginkább a használattól függ. A használat az oka, hogy a Gott erhalte Haydn által komponált dallama profán szöveggel ismerős a legtöbbünk számára, és nem a Tantum ergo-val. Nyilván, vannak szakrális és profán dallamok, de van olyan határterület is, ahol csak a használat döntötte el, hogy profán vagy szakrális dallam válik majd belőle. Az egyes dallamok áthallásos mivoltával kapcsolatban: amíg azt csak egy-egy ember veszi észre, addig nem akkora gond. De mikor az egész közösség kollektív tudása köti az adott dallamot egy másik, nem szakrális szöveghez, mikor egy egész közösséget hangol ez a más irányba, ott feszültség fog keletkezni. És itt most nem is a gitáros énekekről beszélek, mert azokkal kapcsolatban nem nagyon van tapasztalatom.

– Orgonás énekkel tudja szemléltetni?

– Persze. Érdemes elolvasni például, amit a Hozsanna egyházi énekeskönyv ír az előszavában, miszerint igyekeztek kiszórni, és ezzel a használatból kiszorítani a sekélyes műdalokat a „cigánynótákat”. Lassan egy évszázad után kimondhatjuk vajmi kevés sikerrel. Még mindig van olyan réteg, amelynek, vagy inkább akik számára a Köszöntünk Szentkút Csillaga (KSZCS) gyűjtemény „Az út szélén…” éneke a repertoár kihagyhatatlan darabja, és ettől elönti őket a mennyei harmónia, másnak meg a „Kék ibolya, kék nefelejecs” című magyarnóta jut róla eszébe, és annak hangulatvilágától kifutna a világból. Idős előénekesek előimádkozók tesznek nemegyszer csípős megjegyzéseket ezekre a darabokra. Még ezeknél is nagyobb kérdés a népdalzsoltárok ügy. A nyolcvanas években direkt népdalokra írtak szakrális szövegeket.

– Ezek talán nem szerencsések a liturgiában?

– Annak idején, mikor a „Jertek érte, égi szentek” temetési antifóna népi dallama belekerült a temetési szertartáskönyvbe, több helyütt a közösség felháborodásához vezetett a dolog, mert egynémely közösség kollektív tudatában ez a dallam egy igen pajzán szöveggel élt… Asztaltól, de igen gyakran még az orgona mellől sem lehet tudni, hogy egy-egy új darabnak – vagy akár stílusnak – milyen lesz a fogadtatása.

Azt a közösség egésze fogja kialakítani: elfogadni vagy elutasítani. Ennek pedig sok összetevője van. Igazából én Jáki Teodózzal értek egyet ebben a kérdésben, aki szerint egy ének nem önmagában jó vagy rossz. Lehet értékes a szövege, lehet kiemelkedő zenei értéke, de ne felejtsük el, hogy egy közösséget sosem ez érdekli. Számukra egy éneknek leginkább használati értéke van.

„Ezt szoktuk énekelni.” „Öregapám is nagyon szerette.” Persze, nyilván, a hagyományos kultúra háttérbe szorulásával ez is változáson megy keresztül. Ne felejtsük el: a nagy búcsújáró helyek még mindig tömegeket vonzanak minden évben. Ezeknek a közös repertoárja továbbra is jellemzően a Hozsannán és a KSZCS XIX. századi énekein alapul… Számukra ezek – minden giccs ellenére – érzelmi többletet hordoznak, értékük a közösségi használatból ered.

– A népdalzsoltárok valamilyen módon nem kacérkodtak a profán dallamok segítségül hívásával a szent szolgálatában?

– A népdalzsoltároknak afféle kultúramentő szerepet is szántak. Az volt velük a cél, hogy már közismert dallamok legyenek alapjai az új közös szövegeknek, az új közös tudásnak. Látszólag zseniális elgondolás: nem új, teljesen idegen éneket kell megtanulni, hanem egy, a közösség számára már ismert dallammal szólal meg egy teljesen új tartalom. Egyedül arra nem gondoltak, hogy a dallam és a népdal „nem fogják elengedni egymás kezét”, ezért mindig idegen marad majd számukra a szakrális közeg.

– Jáki Teodóz mégsem tartott ettől?

– Jáki Teodóz szerint lehet egy közösség ízlését a magas zenetudományra hivatkozva szidni. De minek? Azzal nem érünk el semmit. Nevelni kell: újat és jobbat mutatni nekik. Nem lehet egy adott repertoár köré szerves közösséget építeni. Leginkább a közösségnek van egy saját repertoárja, és nem a repertoárnak közössége. Annak inkább közönsége van…

A „szent slágereket” meg bizony el kell tűrni. Legfeljebb a helyüket kell meghatározni.

A bencés zenetanár majdnem minden előadásán elmondta, sőt, Dobszay Lászlónak és Erdélyi Zsuzsának is rendszeresen érvelt ezzel.

– Nem ugyanúgy láttak ezekben a kérdésekben?

– Nem voltak mindenben teljesen egy véleményen. Dobszay László például nem szerette az eucharisztikus kongresszus himnuszává lett „Győzelemről énekeljen” kezdetű éneket. Jáki Teodóz és Barsi Balázs ferences atya győzték meg, hogy zenei gyengeségei ellenére a nép igényli, és bizonyos alkalmakkor el kell hangozzon. Sümegen is évente nagyjából háromszor éneklik, na de akkor zeng tőle a templom!

A győztes: az Oltáriszentség Krisztusa!

– Akkor kvázi mindegy volna, hogy milyen a szent szöveget hordozó zenei nyelvezet?

– Hogy az Isten kiben, mivel ébreszt áhítatot, az az ő dolga és titka. Lehet vele huzakodni, mint Jónás a tök miatt, de minek? Egy öreg kántort idézek: „minden évben megverem, megélezem, megolajozom a kapámat, rendben tartom a szerszámomat. Mégis, amikor »Sára Pista« kimegy a rossz kapával, aminek egy százas léc a nyele, ugyanúgy megkapálja azt a darab kukoricást, és ugyanannyi termése lesz, mint nekem. Mi az Úristen kezében ugyanilyen eszközök vagyunk.” Az Isten a legalkalmatlanabb eszközzel is képes százszoros termést elérni. Ez valóban misztérium.

– Vannak, akik szerint a gregorián megújulásakor is valami idealizált kánont kerestek, holott maga a gregorián is történelemben létező, térben és időben változékony jelenség volt. Meghatározható ezek után a „vegytiszta” egyházzene?

– Az éthosz állhat a háttérben: az emberek azon implicit tudása, ami alapján a vallásról, és az ahhoz köthető dolgokról gondolkodunk. Így arról is, hogy milyen a nagybetűs Egyházi Zene. Nyilván ez egy sematikus és nagyon statikus kép. Ettől a jelenlegi éthosztól – amit nevezhetünk akár közvélekedésnek is – nagyon messze van mind a gregorián, mind pedig a keresztény könnyűzene. Pusztán azért, mert statikus, és nem az egyéni tapasztalatból, hanem a közösség generációkon átívelő tapasztalatából forrásozik. Ez az éthosz az elmúlt negyven évben – mondjuk így: a népegyház leépülésével, vagy olykor tudatos leépítésével – elkezdett darabjaira töredezni. Ezzel persze senki sem elégedett,

mindenki az egészet, az egykori vágyott teljességet szeretné  visszakapni. És mindenki mást okol a feltöredezésért: a gitáros a gregoriánt, a scholavezető a gitárosokat, a még mindig számottevő vidéki „népiek” meg olykor mindkettőt.

Mindenki a maga módján akarja megoldani a helyzetet: van aki teljesen újat akar. Lehet teljesen új repertoárt bevezetni, de az nem lenne többé katolikus, abban az értelemben, hogy nem lenne közös. Aztán van, aki a régit akarja megjavítani, összeragasztani. De ha csak lelketlenül restaurálni, „visszaállítani” akarunk valamilyen helyzetet, abban nem lenne többé élet. Lelketlen lenne, mint a pogány római vallás.

És van Krisztus, aki azt mondja: Jertek, atyám áldottai! Aztán jó gazda módjára ót is, újat is elővesz kincseiből. Mikor, mire van szükség.

A liturgikus zene forrása az Egyház hitvallásában felcsendülő Krisztus-ikon – Sztankó Attila a Vasárnapnak

– Eljöhet az a pillanat, amikor ebben egyetértenek majd a „magas zenei körök”?

– Szó sincs itt „magas zenei attitűdről”. Az egész utáni vágyakozás, az egésznek a képzete az, ami ennyire megosztja az embereket, mert ki-ki mást képzel egésznek.

Amikor egymást agyba-főbe átkozzuk, akkor ezt igazából sokszor a saját magunk által elképzelt Isten- és egyházkép hatására tesszük. Azt mondjuk, hogy a miénk a teljes, az igaz, a szép, stb.

Holott ezt még Pál apostol sem merte kimondani. Ő egész életében csak kereste azt, és úton volt afelé. Mert az Isten nem ilyen meg olyan: Ő egészen más…

– Mégis mi lehet a megbékéléshez és az egyetértéshez vezető helyes út?

– Éppen az, hogy állandóan úton vagyunk. Aki folyton úton van, egyrészt állandó bizonytalanságban él. De ha ezt a bizonytalanságot le tudja tenni az Isten kezébe, és belesimul a Gondviselésbe, akkor onnantól bizonytalansága bizonyossággá válik. Sokszor szeretnénk azt hinni, hogy megérkeztünk, mindenki boldog, mosolyog, nincs több konfliktus, itt az ideje pihenni, élvezni a napsütést. Na, ekkor induljunk gyorsan tovább, mert szinte biztos, hogy nem a cél felé haladunk.

Keljünk fel, és menjünk, nehogy a saját magunk által alkotott bálványképet kezdjük Istenként imádni. Ez mindannyiunk feladata, stílustól – és egyáltalán zenétől függetlenül.

Gável András

 

 

A tartalomhoz nem mindig illeszkedik a forma

A II. Vatikáni Zsinat 55 éve befejeződött, de nem ért véget – Kiss Bertalan a Vasárnapnak

Orgona kontra gitár – eddig jutottunk idén a közös gondolkodásban

A kiemelt kép forrása: Jusztin Péter (Facebook)

Iratkozzon fel hírlevelünkre!