Ahol Isten dicsősége, ott a mennyország – Palánki Ferenc püspök a Vasárnapnak
Elérkezett az ideje annak, hogy közösen tekintsünk egy irányba az egyházzenét érintő kérdésekben is. „A zenét a liturgiában én formának tartom. Soha nem a formán van a hangsúly, hanem a tartalmon” – szögezte le lapunknak nyilatkozva Palánki Ferenc, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia ifjúságért felelős püspöke, hozzátéve: „a mai popzene stílusában kísért igényes és szép énekek ugyanúgy lehetnek a szent zene részei, mint az etalonnak számító gregorián”. Egy hosszabb vita végére kerülhet pont, ha a különböző stílusok képviselői a lényeget kezdik el közösen látni. A debrecen-nyíregyházi megyéspüspök gondolatai kijózanítóak lehetnek mind a popkultúra igényes eszközeivel, mind pedig a hagyományos egyházzenével és a gregoriánnal a liturgiában szolgálatot teljesítők számára.
– Van kedvenc gitáros éneke?
– Több is! Jenőéktől nagyon szeretem például a „Múlnak az évek” című dalukat és a „Jöjj, Lángoló” című pünkösdi oratóriumukat. Dax régebbi dalai közül is vannak kedvenceim, pl. Ott van életem Isten tenyerén. Az Eucharisttól a „Tápláló, szent kenyér” vagy a „Jézus, én téged választottalak”. Boanergésztől az Álmodtam én… – Az Ország, a Mester hol lakol… számomra nagyon felemelő dalok.
– Hallani olyan egyházzenei megnyilatkozásokat, amelyek méltatlannak, már-már eretneknek tartják a könnyűzenei megszólalást a liturgiában. Ez az egyház hivatalos álláspontjának tekinthető?
– A zenét a liturgiában én formának tartom. Soha nem a formán van a hangsúly, hanem a tartalmon. Nyilván fontos a művésziesség kritériuma és Istennek, aki szeretet, a legszebbet akarjuk adni mindenből, látni kell, hogy a Biblia által is említett húros hangszerek, és az adott esetben a mai popzene stílusában kísért igényes és szép énekek ugyanúgy lehetnek a szent zene részei, mint az etalonnak számító gregorián.
Vitatkozni lehet ezekről a kérdésekről, de ezek a viták egyáltalán nem szólnak majd a lényegről. Az én meggyőződésem szerint a szent zene az, ami tehetséges embereken keresztül, Istentől kapott ajándékként eljut mások szívéhez és segíti, szolgálja az imádságukat. Nem lehet az eretnekség bélyegét sütni arra a zenére, amely Istenhez képes emelni az ember lelkét.
Itthon és külföldön is találunk olyan csapatokat – most például a Hillsong jut eszembe –, amelyek betöltik ezt a szolgálatukat. Milliónyian hallgatják az ő énekeiket és dicsőítik azokkal Istent. Nem hinném, hogy ők mind eretneknek számítanának. Az egyszerűség kedvéért az általam most csak „gitáros zenének” nevezett stílus, ha minőségi és művészi, akkor annak ugyanúgy van helye a liturgiában is és a közösségépítésben is.
– A püspöki konferencia ifjúságért felelős püspökeként vannak ezzel kapcsolatban személyes tapasztalatai is?
– Hogyne! Annak idején püspökszilágyi plébánosként valamennyire már én is gitároztam, hittanokon, összejöveteleken s egy-egy ifjúsági misén a jobban ismert énekeket játszottam. Ám amikor öt év után elhelyeztek onnan, már legalább tíz fiatal volt, akik ezt a zenei szolgálatot továbbvitték. Nagyon szépen szólaltak meg együtt. Emlékszem, a húsvétkor „Krisztus-kereső” misét is tartottunk, hajnali fél ötkor. Ezt is a hagyományos Öröménekkel kezdtük, majd gitáros énekekkel folytatódott a szentmise. Óriási élmény volt közösen átélni a húsvéti örömöt – akár gitáros énekekkel –, és Isten dicsőítését. Számomra ez a kritérium: képes-e az énekelt imádság az Isten felé fordítani az ember szívét vagy sem? Ha igen, akkor én nem venném magamnak a bátorságot, hogy valakiről is ítéletet mondjak.
– Az egyházzene hivatalos megnyilatkozásai mégis ötven év óta citálják „bíróság” elé az olyan gitáros előadókat, mint mondjuk Sillye Jenő. Várható, hogy végre béke lesz, és valóban a lényegre tudunk figyelni közösen?
– Minden tiszteletem azon művészek, tudósok iránt, akik kutatják, művelik a gregoriánt és az ebből forrásozó egyházi zenét, de úgy gondolom, megnyilatkozásaik nem tekinthetők az egyház hivatalos hangjának. Ezért nem is rájuk hegyezném ki a felvetett dilemmát. Gyönyörűek a gregorián dallamok, sokszor teszem be autóvezetés közben az ilyen műveket tartalmazó CD-t. Nagyon szeretem Esterházy Harmonia Caelestis című művét, és általában a barokk zenét. Rajongója vagyok az orgonamuzsikának. De ugyanúgy szoktam hallgatni dalokat az Eucharisttól, Sillye Jenőtől, vagy Boanergésztől. Engem nem zavarnak össze a stílusok. A szekértáboroknak nincsen értelmük ebben a témában. Szerintem ezek közül az újabb dalok közül is sok megüti a szent zene mércéjét, mert az Istenhez képesek fordítani a szívemet és mert szépek. Isten szépségéről szólnak.
Tápláló szent kenyér – az Oltáriszentségről szóló dal bejárta a Kárpát-medencét
Továbbra is a kántorok és karnagyok nagy felelőssége, hogy a „Szent vagy, Uram!” vagy az „Éneklő Egyház” darabjait megtanítják-e a felnövekvő új nemzedékeknek. Én is ezeken nőttem fel. Ma azonban alig énekelik a hívek. A papoktól nem elvárható, hogy ezeket megtanítsák. A fiatalok a különböző ifjúsági találkozókon és szentmiséken olyan énekekkel kerülnek kapcsolatba, amelyek felemelik az ő lelküket.
– Bangha Béla „Győzelemről énekeljen” kezdetű, a maga eredeti megszólalásában is tökéletes, egyházi népénekként elterjedt dalszövegének újramegzenésített, éppen megjelenő változatát püspök atya kedvelte elsőként. Akár ez a fajta „remake” is út lehet, hogy hidat képezzen a tegnap és a holnap között?
– Erre a közeledésre valamilyen megoldást valóban jó lenne találni. De továbbra is úgy látom, hogy a különböző stílusok együttes létezése nem akkora probléma, mint amekkorát a zenészek csinálnak belőle. Ebben a vitában általában csak a szakemberek ütköztetik az érveiket. Az élet azonban mást mutat a dicsőítéseken, találkozókon Istent imádó fiatalok esetében. Ők mit sem sejtenek ezekről a „szakmázásokról”, hanem csak és kizárólag Istennel akarnak kapcsolatban lenni. A keresztény kötőszó a „nem csak…, hanem… is”. Ha valami segíteni tud bennünket az Istenre hangolódásunkban, akkor az nagyon jó. Ez azonban nem stílus függvénye.
Manapság pedig, amikor kiürülnek a templomok, a fiatalok nem ismerik meg Isten igazságait és tömegesen fordulnak el a hittől, szerintem nem igazán életszerű a zenei formákról vitatkozni és egymást megszólni, elítélni. Egy egyházhoz tartozunk, s mindannyiunk komoly felelőssége az egység építése. Lehet arról beszélni, kinek van igaza, de a „nyolc boldogság” között nem találjuk azt, hogy „boldogok, akiknek igazuk van…”
– Az ember szívét Istenhez emelő, akármilyen stílusú és hangszerrel kísért megszólalás egyike sem nevezhető tehát „ördögi zenének”, amely „parázna hangzatokkal és ösztönösen rángó ritmusokkal” operál, miközben Krisztus keresztáldozatát ünnepli az egyház?
– Az azért túlzás, hogy akármilyen a stílus és a hangszer. Nekem például egy „heavy metal” stílusú zene sok lenne egy szentmisén. De amiről mi itt Európa közepén vitatkozunk, Afrikában és Dél-Amerikában kérdésként fel sem merül. Az egyház nagyobbik, meghatározó része pedig már nem Európában található. A központja, Róma, igen, de a súlypontja már nem. Ott ők mise közben énekelnek, táncolnak, örülnek az életnek, annak, hogy ők hisznek, és hogy szereti őket az Isten. Szent Pál írja, hogy „senki nem mondhatja, hogy Jézus az Úr, csak a Szentlélek által” (1Kor 12,3). Minden létező hivatása, hogy a Lélektől indítva Istent dicsőítse meg létével, szolgálatával. Ez a zenére ugyanígy érvényes kijelentés. Benedek pápa, még Joseph Ratzinger bíborosként szerzett, A Liturgia szelleme című könyvében írja: „A Szentlélek az, aki először Dávidot, azután általa Izraelt és (később) az Egyházat énekelni tanítja.”
Ha valaki ezekkel az énekekkel tudja megdicsőíteni az Istent, az abszolút Létezőt, ahhoz már közel került Isten országa.
Ahol Isten dicsősége van, ott a mennyország. Rácsodálkozni Isten jelenlétére, szeretetére és országára, ez a lényeg!
– Azt hiszem, ebben minden stílus képviselője egyetért. A neuralgikusabb kérdés viszont, hogy melyikük méltó a liturgia szolgálatához és melyikük biztosan nem.
– Nem merném vállalni, hogy én húzzam meg a határvonalat. Marco Frisina az ifjúsági szinóduson Rómában a szent zenéről tartott előadást. Az ő munkássága nem tekinthető rigorózusan gregoriánnak, sőt. Harmonikus, fülbemászó dallamokkal zenésít meg akár régi szent szövegeket, imádságokat. Például az „Anima Christi”-t sokan ismerik. Szép, Isten felé fordít, vagyis szent zene. Imádság. „Imádkozni pedig senki sem tud jobban, mint a másik ember, mert az imádságban mindenki kezdő” – mondta Varga Laci püspök atya. Persze, hogy nem esnek jól a negatív kritikák, de ezek nem szűkíthetik be a kapcsolatunkat Istennel. Ha mégis, akkor az jelzi, hogy valamit nem jól csináltunk. Ezt az egész egyházzene kontra gitáros egyházi könnyűzene vitát meddőnek tartom az üdvösségünk szempontjából. Kánonjogot tanultam. Az egyházi törvénykönyv utolsó mondata: „Salus animarum suprema lex esto.” Vagyis: a lelkek üdvössége a legfőbb törvény az egyházban.
Fontos, hogy ne szűkítsük le a közös gondolkodást pusztán csak énekekre és stílusokra. Együtt kell mindent látnunk. Szükség van a közösségi mozgalmakra, az ifjúsági hittanokra, közösségekre, a találkozásokra, az ifjúsági zarándoklatokra, lelkigyakorlatokra, régiós találkozókra. Ezeket az alkalmakat szolgálniuk kell a bármilyen stílusú szent zenének. Változnak az idők és az imádkozás kultúrája. Szintén Benedek pápa írja: „ha az Isten és az ember találkozik, a szó már kevés.” Sokszor hiányolom manapság az éneklés kultúráját. Keveset énekelünk a hétköznapokban is.
A liturgiában fontosnak tartom, hogy tartsuk meg a szent szövegeket, és az ordináriumokat ne helyettesítsük – a gitáros miséken sem – parafrázisokkal. Vannak erre jó példák. Említhetnék többet is, de most csak kettőt kiragadva, emlékszem a Sapszon Ferenc karnagy úr és Gável Gellért „Mise Gitáron” című misekompozíciójának bemutatójára a Mátyás templomban, ahol én lehettem a főcelebráns. És ugyanilyen felemelő és csodálatos volt a „Forráspont” szentmiséjének zenei szolgálata, ahol Csanády Lőrincék zenéltek – remek zenekar, szólisták, énekkar. Ki mondhatja ezekre, hogy nem méltók a liturgiához?
– Hogyan fejlődhetnek azok a zenészek, akik a könnyűzene eszközeivel végzik az egyházi zenei szolgálatukat?
– Úgy tudom, indulnak képzések állami segítséggel is, amelyet szívből üdvözlök. Kellenek a képzett zenészek és a kórusvezetők ebben a stílusban is. Fontos, hogy a könnyűzenei darabok ugyanúgy művésziek legyenek. Fontos a zeneszerzést, dalírást tanítani, és a művészi darabok előadásának mikéntjét átadni magas színvonalon. A képzettek teljes joggal tiltakoznak, ha színvonaltalan zene szólal meg a liturgiában, de én mégis azt látom, hogy a könnyűzenében is bőven van nagyon nívós megszólalás, amely méltó az istendicséretre és a liturgia szolgálatára. A Léleknek ne szabjunk határt, de tartsuk be a liturgikus szabályokat!
A szent zenében pedig mindenki a maga területén élje, fejlessze karizmáját és egymást segítve építse Isten Országát.
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
A kiemelt képünk forrása: MKPK
