Nem elég, ha kedves az ének: Istennek (is) csak igényeset adhatunk

Ne szépítsük a helyzetet! A hazai keresztény könnyűzene szakmai színvonala az átlagosat sem éri el a Katolikus Egyházban. A zenei stílus „nagyjain” kívül, néhány kiemelkedőt alkotót és komoly minőséget képviselő csoportot leszámítva alig találunk olyanokat, akik a dicsőítés szolgálatára érdemesek volnának. A kép azonban nem keseríthet el végérvényesen bennünket. Az Isten dicsőítésében átélt buzgóság önmagában elegendő motiváció lehet arra, hogy a gitáros kórusok elkezdjék komolyan fejleszteni magukat. Módosítom tehát a felvezetőm felütését: igenis, szépítsük a helyzetet! Sok gyakorlással és a szebbre való törekvéssel!

Az állam és az egyház is felismerte a keresztény könnyűzene erejét a közösségek életében. Támogatásokkal és intézményes „háttérvédelemmel”, ösztönző pályázatokkal, hangszervásárlási programokkal segítik az előadókat a fejlődésben. Azonban hiába az új hangszer, az egyházi tekintély kiállása a popzenei stílus liturgikus megszólalásai védelmében, ha egyszer a kórusok nem akarnak szebbet, igényesebbet, egyszersmind méltóbbat nyújtani a közösségnek – de leginkább Istennek.

Fejlődésre van tehát szükség: zenei, lelki és a liturgikus ismeretek terén egyaránt. Ne csodálkozzunk azon, ha az egyházi könnyűzene stílusáról megoszlanak a vélemények. Azon se lepődjünk meg, ha a klasszikus egyházzenészek komolytalan ötletnek tartják, hogy a popkultúra egyházi képviselőivel kellene leülniük egy asztalhoz. Az a néhány tucat képzett zenész, illetve a saját stílusában komoly szakmai minőséget képviselő zenei alkotócsoport hasztalan fáradozik a könnyűzene liturgikus elfogadtatását illetően, amíg a templomi gitáros kórusok fittyet hánynak a zenei és hangszeres ismereteik fejlesztésére.

De ne legyünk igazságtalanul egyoldalúak!

Csapnivaló hagyományos kántorokkal is Dunát lehetne rekeszteni.

Persze nehezen elvárható, hogy a napi hűséget kérő kántori szolgálatra olyanok köteleződjenek el, akik a munkájuk ellátásáért kapott szolgálati díjukat maximum egy fagyira tudják elkölteni mise után hazafelé menet. A dicsőítő szolgálathoz teljes időben alkalmazott személyekre van szükség!

Az egyházzenészek hozzáállása sem segíti a könnyűzenei „kollégák” fejlődni akarását.

A hivatalos – sajnálatos módon egymás között is gyűlölködő, acsarkodó táborokra osztott – egyházzenei körök leginkább száműznék a popkultúra egyre gazdagodó repertoárját a liturgiából.

Ha ez nem sikerül nekik, akkormegelégszenek annyival is, hogy az el nem fogadás révén egy adott, debilizált szinten tartják a stílust, amely által annak képviselői mindig „méltatlanok” maradnak a párbeszédre. Ugyanez a kibékítetlen állapot mintha a profán zenei világban is meglenne idehaza.

Ez az „elnyomottság” azonban nem elégítheti ki a gitáros dicsőítőket – nem nyugodhatnak bele, hogy Istennek a kevésbé szépet adják a liturgia során.

Az egyházi popkultúra is megfelelhet a szent, a művészi és az egyetemes egyházzenei hármas kritériumnak.

Sok, könnyűzenével kacérkodó csapat megelégedett a hetvenes évek gitáros énekeinek hangvételével. Nem alkotnak újat és színvonalasat. Nincsen karakter, nem lángol a tűz.

A mai fiatalok azonban már egy olyan világba születtek, ahol a popzene általánosan elterjedt köznyelvként létezik. Beszélik is ezt a nyelvet, és elvárják, hogy mások is jól használják azt, ha hozzájuk akarnak szólni.

Emiatt igenis szükség van keresztény könnyűzenei képzésekre, szakmai napokra, valamint párbeszédre az egyházzene klasszikus vonalának képviselőivel. A gitáros kórusok lelkesedése nem pótolja a szükséges szakmai tudást. Nem elég, ha kedves az énekünk:

Istennek (is) csak igényeset adhatunk! A legigényesebbet!

 

Gável András

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:

A zene szent dolog lett számukra – Mező Misi és Gyárfás István Gyafi a Vasárnapnak

Egyre többen akarják gitárral dicsőíteni Istent

A kiemelt kép forrása: Pető Illés