A dicsőítő zene bibliai gyökerei V.

Sorozatunk befejező részében az Augsburgban megalapított, Gebetshaus elnevezésű dicsőítő mozgalommal ismerkedünk meg, amely létezésének gyökereit éppen az általunk vizsgált bibliai gyökerekben fedezte fel. A mozgalom vezetője, Johannes Hartl egyik korábbi előadásának lényegi elemeit Gável Gellért idézi a keresztény könnyűzene oktatásba való integrálásával foglalkozó tanulmányában.

Johannes Hartl a dicsőítő zenéről szóló előadásában egészen konkrétan kifejti a napjainkra megnövekedett zenehallgatási lehetőségek bibliai vonatkozásait, utalva a Jelenések könyvének több szakaszára. Rávilágít arra, hogy Dávid eredendően énekes volt és dalszerző. Muzsikája olyan szellemi erőt hordozott magában, amely még Saul király lelkiállapotát és pszichikai problémáit is képes volt pozitív irányban befolyásolni.

A később királlyá és vezetővé vált Dávid továbbra is dicsőítő maradt. Az idegen nép által elrabolt szövetség ládáját diadalmasan visszaszerzi. De már nem a korábbi szövetség sátrába helyezi el, hanem egy másik sátorba. Itt többé nem véres áldozatot mutatnak be Isten dicsőségére, hanem egy egészen újat.

A király-zeneszerző-dicsőítő megszervezi a levitákat, hogy a „dicséret áldozatát” vigyék az Úr elé.

Külön erre a szolgálatra szent hangszereket készíttet. Új és profi hangszereket, hogy ez a dicsőítés több lehessen, mint bármilyen más zenélés. Ének és zene együtt szólt a szövetség ládája előtt, non-stop, szabályosan, név szerint beosztott rend alapján. Egy perc sem maradt csendben az Úr előtt.

A zsoltárok egyharmadát ő szerezte. Dávid egy „Isten szíve szerinti férfi” volt, aki jól ismerte Isten szívét – mondja Hartl, majd hozzáteszi: ezt nagyon kevés emberről mondja a Biblia. A szintén Dávid király által szerzett 5. zsoltárban Dávid az Úr házába léphet Isten jóságából. De vajon hogyan lehetséges ez, hiszen az Úr temploma csak Salamon idejében épült fel. Akkor hová lépett be Dávid? – teszi fel a logikusnak tűnő kérdést az előadó.

A héber eredetiben a „templomnak” fordított szó „tróntermet” jelöl: egy helyet, ahol a király lakik. Dávidnak tehát bejárása volt Istenhez, oda, ahol Isten van! Vagyis Dávid felismert és megtapasztalt valamit abból, hogy Isten palotájában, más szóval a „mennyben” hogyan is folyik a dicsőítés.

A 22. zsoltárban még többet láthatunk ebből: Isten szent, és Izrael dicsőítésében lakik. Isten „belakja” az ő népének dicsőítését. Ebből Hartl azt a következtetést vonja le, hogy a menny nagyon közel van hozzánk. Ezt szemléltetendő egy infrakamerát hoz fel példaként, amellyel a sötétben is látni. A dicsőítés során az infrakamerába tekintünk bele, és megláthatjuk, hogy Isten teljesen velünk van, és az ő országa köztünk van, ahogy Jézus ezt meg is ígérte.

A dicsőítés tehát az a hely, ahol Isten lakik.

A Jelenések könyvében látható négy élőlény szüntelenül dicsőíti Istent. Hárfával zengik a dicséretet. Az apokaliptikus bibliai könyv tehát arról számol be, hogy a mennyben zene van! Töretlenül, megállás nélkül. Ráadásul hangszerekkel és énekkel. És nem utolsósorban az élőlények által hozott csészékben az itt, a földön élők istendicséretei vannak benne. Vagyis a földi dicsőítésünk a mennyeinek már része, ahogy ez a szentmise liturgiájában is fellelhető.

– A zenét a mennyei trónteremben találták ki a dicsőítésre – szögezi le Hartl. Az emberek pedig rátaláltak az égi muzsikára. Ezért

nem létezik emberi kultúra zene nélkül! Az embert megalkotó Isten a zenében él. A mennyben nem meditálnak, hanem énekelnek.

De hogyan jelenik meg ez a mindennapjainkban? A reklámok, a tévé, a rádió, az internet mind-mind tele van zenével. Korábban ez nem volt így. Ma egy egészen kicsi eszközön akár 40 000 zeneszám is elfér! Az emberek egyre többet szánnak a zenére, annak a hallgatására, nem beszélve az ezt megsokszorozó, illegálisan letöltött adatokkal. Mindenkinek be van dugaszolva a füle zenével.

A zene: megérinti az érzelmeinket. Másképpen, mint a szó. Az emberek arról énekelnek, ami számukra a legfontosabb. Mégis miről szólnak ma ezek a zenék? Például az egyre nagyobb méreteket öltő hip-hop irányzat javarészt pénzről és emberi szerelemről énekel. De csak az emberiről, mert csak ennyit lát.

Amiről az ember a legtöbbet énekel, az válik az istenévé.

A zene az imádás lelkületéből fakad, és abba az irányba indítja az ember lelkét, amelyre annak tartalma vezérli.

A világban minden nagy ideológia használta a zenét. Negatív és pozitív értelemben is. Diktatúrák is, lelkiségi mozgalmak is. Mindenki megteremtette a saját lelkesítő, irányt adó zenéjét. Akár a nácizmus idején: Hitler azzal szilárdította meg a hatalmát, hogy mindenkinek dugott a zsebébe egy kis rádiót. Így bármikor elérte a híveit. A náciknak megvolt a saját énekgyűjteményük is, amellyel a Führert dicsőítették. A zene képes az embert teljes egészében megszólítani. Ám Isten dicsőítése helyett lehet akár negatív dolgokra is fordítani ugyanazt a zenét – hívja fel a figyelmet Johannes Hartl.

Hozzáteszi: olyan korban élünk, ahol igazi szellemi küzdelem indult el. Jézus Krisztus visszatérését képek és jelek fogják megelőzni: fel fog lépni az Antikrisztus, a vadállat, a megsebzett sárkány, akinek a sebe begyógyult. Sokan lesznek, akik leborulnak, és valódi dicsőítést zengnek majd a sátánnak. Imádni fogják a sátánt, és ez szintén a dicsőítés módján történik majd meg.

A végidőkben tehát minden a dicsőítésről fog szólni. A kérdés csak az, hogy az egyén kit fog imádni?

Ez döntés kérdése: kinek a jelét veszi magára az ember? Ebben a szellemi küzdelemben nem létezik semleges pozíció. Kihez csatlakozunk – teszi fel a kérdést Hartl – a sátánhoz vagy az éneklő, a vőlegénye, vagyis Jézus elé siető menyasszonyhoz?

Hartl előadásában külön kiemeli a 149. zsoltár ma is érvényes üzenetét. Az előbb említett szellemi harc egy ütközet lesz, egy valódi konfliktus. Azt mondja a zsoltár, hogy énekeljetek „új éneket” az Úrnak. A nép ajkán legyen Isten dicsőítése, a kezükben pedig kétélű kard. Vagyis két tevékenység van megjelölve, amit egyszerre kell végezni: dicsőíteni zenével és énekkel, valamint harcolni.

Énekelni kell: újat és frisset! Minden kornak a lehető legjobb muzsikát. A saját, közkincset jelentő muzsikát Isten dicséretébe kell állítani.

Meg kell keresni az új módszereket, hogy az újabb és újabb generációk hogyan tudják Istent dicsőíteni, együtt és közösen?

Tánccal, zenével, ritmussal, hangszerekkel, teljes örömben! És az Úr kedvét leli az ő dicséretet zengő népében. Isten számít ránk és a mi zenénkre, amivel Őt dicsőíthetjük!

Dávid még azt is mondja, hogy a nyugvóhelyen is dicsőíti Istent. Vagyis miközben mi megnyugszunk a dicséretben és Istenben, a szellemi küzdelem szünet nélkül folyik a háttérben. Peng a kétélű kard…

Hartl azzal összegzi előadását, hogy amennyiben beállunk a dicsőítők sorába, az egyre jobban növeli a dicséret erejét. Mindez pedig felgyorsítja Jézus visszatérését, vagyis azt, hogy Isten ítélete győzzön. Mert Isten a mi dicséreteinkben jelen van, ott lakik. Ma egyre többen akarnak zenét tanulni. Ez a jelenség, akár növelhetné a dicsőítők számát is.

Kezd létrejönni egy sátán elleni, és elsősorban Istennel lévő mozgalom. Ennek van zenei megnyilvánulása. Hartl már-már látni véli, hogy

Isten képzi az ő seregét az újabb és újabb zenészekből!

Dinamikus erejű dalok születnek, az égi dinamizmus leképezéseként és a trón körüli dicsérethez csatlakozva.

Dávid király Isten utáni vágyakozásának legnagyobb szándéka a templom építésének elrendelése volt. Az ő templomépítő előkészületeit felhasználva Salamon fejezte be Isten háza építését. 

Vajon erről a templomról nyilatkozott volna Jézus, amikor kijelentette, hogy bontsák azt le, és ő három nap alatt felépíti? Az evangélium világos magyarázatot ad arra, hogy

Jézus a „saját testének templomáról” nyilatkozott, amelynek három nap alatti felépítése maga a húsvét.

Isten Dávidnak tett, a templommal kapcsolatos ígérete volt, hogy örökre megszilárdítja trónját, és helyreállítja leomlott sátorát. Jézus, ahogy János evangélista is magyarázza, saját testének haláláról és a halál felett aratott örök győzelméről, vagyis feltámadásáról beszél. Ez az igazi és örök templom.

Jézus Krisztus teljessé tette a helyes imádat és dicsőítés alapjait, az ürességtől tátongó vallási formák világa helyett. Ezt a képet „rombolja le”, nem a kő templomot akarja elpusztítani és újra felépíteni. „De elérkezik az óra, s már itt is van, amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát. Mert az Atya ilyen imádókat akar.” Szentírás: Jn 4,23


 

A Biblia zenére vonatkozó utalásai ezek után talán nem is tűnnek olyan elvontnak, többnek bizonyulnak, mint egy szépirodalmi emlék. A zene alapvetően Istennél van, akinek a hasonlatosságára megalkotott ember is zenében, zenéből, zenével él. A zenét lehet akár pozitív, akár negatív erő szolgálatába állítani. Erről tanúskodik a mai zenei kínálat is, vagyis nem kell túl messze keresgélnünk. A dicsőítő zene, ami jó az embernek és jó az Istennek, egy döntés eredménye. A dicsőítésben szolgálatot teljesítő zenészek feladata éppen ettől olyan nagy jelentőségű. Ez már egészen Dávid korától kirajzolódik a Bibliában. Ezt őrzi a kereszténység.

Mindebből megértjük, miért van olyan nagy szükség a zenészek képzésére és az ő szellemi irányultságuk meghatározására.

Minél több olyan zenész kell, aki az örök értékeket követi.

Feladat tehát a zeneiskolai és egyáltalán az iskolai zeneoktatásban kidolgozni azt az egymásra ható és egymást kiegészítő tantárgyi keretrendszert, amellyel fel tudjuk kínálni a pozitív, embert jobbá és teljesebbé tehető dicsőítő zene és ének megtartó erejét.

Sajnos nagyon sok, múltból áthagyományozott, a figyelmet a lényegről elterelő sebzettség is bénítja ezt az igen sürgető feladatot. Szakmai félelmek, amelyek nem adnak nekünk szabadságot abban, hogy felfedezhessük Isten akaratát.

A felelős döntéshozóknak utat kellene tudniuk adni az „új ének” számára, amelyet mindig Isten dicsőítésének pozitív medrébe kellene visszaterelniük. Ez az új ének a mai generációk zenei nyelvén megfogalmazott szabadító ének, a kortárs „mózesi háladal”. A ma alkotó képzett könnyű- és komolyzenészek művei az isteni és a szent szolgálatában.

Sorozatunk első, második, harmadik, negyedik része után ezzel a fejezettel a végéhez ért. Ám a téma gazdagsága miatt biztosak lehetünk abban, hogy akár folytatható is lehetne.