A popkultúra a banalitás kultusza – XVI. Benedek gondolatai az egyházi énekről

Az éneklés szó pontosan 345 alkalommal fordul elő a Bibliában. Ez is jól mutatja, hogy a választott nép, később pedig az újszövetség népének életében kiemelten fontos az éneklés az istenkapcsolat megéléséhez. A szó egy ponton túl már nem elegendő. XVI. Benedek A liturgia szelleme című könyvében részletesen elemzi az egyházi zene teológiáját és annak történetét, amelyet állandó hullámzás jellemzett. A világi és az egyházban születő művek folyamatosan és kölcsönösen hatottak egymásra. A korábbi egyházfő úgy véli, a művészetnek a liturgiában különös felelőssége van, ezért annak különböznie kell az általános vallásos zenétől. Milyen zene szólalhat meg akkor a templomokban a liturgia során?

A Bibliában elsőként a Vörös-tengeren történt átkelés után találkozunk az énekléssel. A nép bízott Istenben és Mózesben. Szabadulásuk után énekkel kezdték el dicsőíteni Istent. A Szentírás utolsó könyvében szintén éneklést hallunk, amikor az üvegtengeren állók, kezükben Isten hárfájával újra csak Mózes és a Bárány dalát zengik.

A két végpont között találjuk meg a keresztények liturgiáját. XVI. Benedek szavaival: „ebbe a nagy történelmi feszültségbe illeszkedik be a liturgikus ének. A keresztények a teljessé vált vörös-tengeri menekülésről, Jézus feltámadásáról énekelnek, amely a keresztségben jelenné válik. „Aki Krisztus feltámadásában hitt, tényleg ismerte a végleges megmenekülést”, amely „új dal” éneklésére késztet. A dicsőítés veszi kezdetét, amely majd az égi dicsőítéshez társulva válik véglegessé.

A liturgikus zene forrása az Egyház hitvallásában felcsendülő Krisztus-ikon – Sztankó Attila a Vasárnapnak

Az így keletkező „új dalok” prototípusa a Mózes-ének. Ennek bizonyossága, hogy Isten a legveszedelmesebb, legkilátástalanabb helyzetből is képes kimenteni. Lehet, hogy megszólal bennük a fájdalom és az elhagyottság, de az Istenbe vetett bizalomban érik el a végkifejletüket.

XVI. Benedek rámutat, hogy a zsoltárok imádkozása, sőt éneklése a Szentháromság jelenébe kapcsol be minket. A Szentlélek indítja Dávid királyt, hogy Krisztusról énekeljen profetikusan, ezáltal „Krisztus szájává” válik. Így

a zsoltárokban Krisztus által a Szentlélekben az Atyához imádkozunk.

A korábbi szentatya úgy látja, hogy a Szentlélek tanítja énekelni Dávidot, később Izraelt, majd pedig az egyházat. Az egyházban megszülető zene tehát karizma, lelki adomány. Ezért a hit „józan részegsége” jelentkezik benne, amely túllépi a racionalitást, ám eközben megőrzi józanságát. „A Szentlélek a szeretet, és ő teremti az éneklést”.

A zsoltárokban előforduló éneklés szó (zamír) eredeti értelmét tekintve húros hangszerek által kísért éneklésre vonatkozott. Ez vált később a keresztények zenélési módjának kifejezésévé, amelyet a görög nyelv a psallein szóval adott vissza, és ami egyértelműen a húros hangszerek pengetésére vonatkozó jelentést hordozott.

A húros hangszerrel kísért zamir énekek ma is szólhatnának!

Az első keresztény közösségek szabadon, a Lélektől indíttatva használták ezt a dicsőítő imamódot. Pál apostolt idézi könyvében XVI. Benedek: „Amikor egybegyűltök,

akinek csak van dicsőítő éneke,

tanítása vagy kinyilatkoztatása, nyelvadománya vagy magyarázata, az mind épülésetekre szolgáljon” (1Kor 14,26). Idővel azonban a figyelem és a fókusz a Szentlélekről áthelyeződött az egyénre, valamint a pogányból kereszténnyé lettek dallamainak beszüremkedésével pogány tanok és filozófiák is felütötték fejüket. A hit védelmének érdekében ezért megkezdődtek az első korlátozások és szabályozások zenei téren is, hogy az eretnekségek előtt gátat szabjanak.

A zenetörténet és az egyház történelme során ez a húzd meg, ereszd meg dinamika újra és újra megismétlődött. A féket akkor húzták be, amikor a hit tartalma vált fenyegetetté a világi dallamok által behozott profán tartalmak miatt, vagy amikor éppen a művészek szubjektivizmusa és hiúsága már képtelenné tette, hogy a megszülető muzsika a liturgiát és Isten szavát tudja szolgálni alázattal.

A mai kor könnyűzenéjéről szólva XVI. Benedek azt kihívásnak tekinti, amellyel szemben meg kell védeni a liturgiát és az örök értékeket. A korábbi egyházfő kijelenti: „az úgynevezett modern komolyzene (klasszikus) időközben messzemenően egy elit jellegű gettóba zárta be magát, amelybe csak szakértők léphetnek be, és ők is néha csak vegyes érzelmekkel”. 

Keresztény könnyűzenei DNS-vizsgálat

A szerző úgy véli, a tömegek zenéje – beleértve a popkultúrát is – ettől az elefántcsonttoronyba zárkózott elit muzsikától jelentősen eltér. De még ha így is van, ezt a tömegjelenséget XVI. Benedek a „banalitás kultuszaként” jellemzi könyvében.

„A rock olyan elementáris szenvedélyek kifejezője,

melyek a rockfesztiválok kultikus hangulatában nyilvánulnak meg. Ez egyben a keresztény kultusz egy olyan ellenkultusza, ami az embert a tömeg, a ritmus általi megrázkódtatás, a zaj és a fényhatások segítségével – mondhatni – saját maga alól felszabadítja, és a résztvevőt a saját határai szétszakításának az extázisában a mindenség őserejébe meríti”.

A Szentlélek józan részegségét ezen a területen nem látja megvalósulhatónak XVI. Benedek, mert a rockban „az én börtönné, a lélek bilinccsé válik, és az azokból való kitörés a megváltás valódi ígéretének látszik”.

Ezt elkerülendő XVI. Benedek a következő szempontokat fogalmazza meg:

„a bibliai és liturgikus szövegek azok a mértékadó szavak,

melyekhez a liturgikus zenének igazodnia kell, ami azonban ismét éppenséggel nem mond ellent  »új dalok« további alkotásának”. Fontos, hogy mindvégig megmaradjon „egy végső józanság, egy mélyebb észszerűség, amely az irracionálisba és a mértéktelenségbe való süllyedést megakadályozza”. Illeszkedjünk bele a szentmise ünneplésével a már előttünk járó liturgiába! Énekeljünk együtt azzal a nagy liturgiával, amely az egész teremtést átfogja! – fogalmazza meg a liturgikus zenére vonatkozó ajánlásait XVI. Benedek.

Forrás: Joseph Ratzinger: A liturgia szelleme, Szent István Társulat, Budapest, 2002.

Kiemelt képünkön XVI. Benedek pápa köszönti a híveket, miután megérkezett utolsó általános audienciájára a vatikáni Szent Péter térre 2013. február 27-én. A pápa február 11-én bejelentette, hogy február 28-án lemond. (MTI/EPA/Michael Kappeler)

 

További ajánlott írásaink:

Csak az a zene ér valamit, amiért érdemes a csendet megtörni – Ifj. Sapszon Ferenc a szentségimádásról

Vissza kell hódítanunk az Isten dicséretére rendeltetett dallamainkat

 

 

Iratkozzon fel hírlevelünkre!